Mennyire ingyenes az iskolai oktatás Romániában?

Marius Bostan távközlési miniszternek sikerült óriási vitát kiváltania a közoktatás ingyenességének témájában. Ám ez egy improduktív vita, melyben mindenki téved.

Rövid felvilágosítás Marius Bostan miniszternek: Romániában az oktatás nem teljesen ingyenes. Persze a magas jövedelműek számára elhanyagolható az iskolára költendő összeg, de a többieknél számít. A tankönyvek ingyenesek, de sokszor mégis meg kell venni őket, hiszen a régiek mocskosak vagy nem ugyanolyan kiadásúak. Az iskola nem hivatalosan és mindenféle ürügyekkel folyamatosan pénzt kér, főleg az elemi oktatásban: fehér és színes krétára, szivacsra, ecetre, vederre, mindezt írásra és táblatörlésre; vagy folyékony szappanra, hogy a gyermekeknek legyen mivel kezet mosniuk a szünetekben. Nem beszélve a rendkívül drága „példatárakról”, atlaszokról, melyek nem hivatalosan kötelező tankönyvek és meg kell vásárolni őket. A szülők, természetesen önkéntesen, de tényleges szükségletből redőnyöket vagy akár az osztály teljes bútorzatát is megvásárolják, ami aztán a következő nemzedékekre marad. A román szociáldemokráciának megvannak a maga megnyilvánulási formái.

De az a gond, hogy a közintézményekben zajló oktatás szükségleteit

nem fedezik teljes mértékben költségvetési pénzekből, ahogy az alkotmány előírja,

és folyamatosan szükség van a családok részéről is kisebb vagy épp kevésbé kicsi hozzájárulásokra. Az egyik bukaresti iskolában a tanároknak adott ajándékok miatt kirobbant botrány kivétel, hiszen az ajándékok mindig önkéntesek. Igaz, a pénzzel nem rendelkező vagy a szokást helytelenítő szülőkre a többiek – kellemetlen módon – nyomást gyakorolnak, de ez más kérdés. Következésképpen az ingyenesség tág fogalom, mint ahogy máshol, az egészségügyi ellátásban vagy más közszolgáltatás esetében is.

Marius Bostan miniszter bizonytalan premisszára építi fel az iskolával szembeni bírálatát. Ezért aztán az egész értékelése kisiklik. Íme, a nyilatkozata, mely annyi vitát váltott ki és melyért a lemondását követelik: „A következő volt a kommunista mentalitás: ingyen jár az oktatás. De cserében nem kérek minőséget. Vagy, például, hogy ingyen kapjak áramot. Nem zavarna különösebben, ha 12.00 órakor megszűnne az áramszolgáltatás. Véleményem szerint, bármilyen szolgáltatásért fizetni kell, így vagy úgy.”

Most félretesszük a pszichológiai éleslátás kérdését. Az ingyen áramhoz hozzászoktatott egyszerű ember zajosan tiltakozni fog, ha 12.00 órakor megszakad a szolgáltatás. Sőt, azt fogja állítani, hogy ez neki jár és súlyos igazságtalanság érte. Esetenként egyesek még azt is, hogy diszkriminálják őket. Ilyen az ember természete, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül, ha nem akarunk a siralmas determinizmus csapdájába esni. De nem ez a lényeg.

Ennél fontosabb, hogy az ingyenesség nagyon is összekapcsolható az igényességgel.

A kommunista rezsimben, az utolsó évtized kivételével, a mainál sokkal nagyobb mértékben ingyenes oktatás még mindig őrizte a kiválóságra törekvést és titokban nagy kulturális sorsokról álmodozott. Ennek bizonyítékai azok, akik azokban az években Nyugatra mentek és szép karriert futottak be, de azok is, akik maradtak és továbbra is a román kultúra legjobb részét képviselik ma is. A műszaki vagy orvosi képzés sem volt elvetendő. Ez a két világháború közötti időszak maradványa volt, hogy úgy mondjuk, mint ahogy ma meg a maradványokban itt ragadt kommunizmusról beszélhetünk.

Ez a paradoxon fájdalmas és nehezen elfogadható. De az ideológiai elnyomás, a mindenféle szintű aktivisták ostobasága és gonoszsága ellenére az iskola szigorúbb és szelektívebb volt. Az iskola csak a 80-as években kezdett elindulni a „demokratikus nyitás” lejtőjén, amikor kiterjesztették a kötelező oktatást és a tanárok többé nem buktathattak, titokzatos módon pontosan azt vetítve előre, ami aztán a liberális demokrácia éveiben következett.

De itt is legyünk pontosak: az elvárásoknak nem a szülők, a közszolgáltatások felhasználóinak igényességéhez volt köze, hanem magához az iskolához. A tanár volt igényes és ez az intézményi tekintélyével volt kapcsolatos. Márpedig amióta az iskola tekintélye eltűnt, a szülők igényességének semmi ereje sincs. És voltaképpen kik a szülők? Nehéz megmondani, mert az egész társadalomról van szó, minden nyugtalanságával, téveszméjével és ellentmondásával. Hiszen láttuk: egyes szülők a túl nehéz tételek miatt tiltakoznak, mások azért, mert az iskola nem elég szigorú és így tovább.

Visszatérve a lényeghez, egy kisebb-nagyobb tandíj a jelenlegi rendszerben semmit sem változtat a dolgokon. Egy nagyon drága magániskola persze teljesen más dolog, de

a közoktatás továbbra is a ma domináns ideológiai áramlatnak van alávetve,

mely egyre nagyobb nyitást, egyre nagyobb integrálást, egyre több egyenlőséget stb. követel. Kirúghatjuk az alkalmatlan tanárokat, előírhatunk egy szigorú bejutási rendszert a szakmába (mondjuk egy pedagógiai mesterképzést), de nem fogunk majd nagy előrelépést elérni, ha nem javasolunk egy új gyermekgondozási modellt, és főleg ha nem térünk vissza a régi iskola alapgondolatához, mely nem az integráció, hanem a szelektivitás volt. Végül, ha nem állítjuk vissza az iskola tekintélyét (és ezzel egyidejűleg a tudás tekintélyét), akkor bármilyen reform elégtelennek bizonyul majd.

El kell-e még mondani, hogy az iskola ingyenessége szintén nem jelent túl sokat? Hiszen egy szigorú és szelektív iskolarendszerben az ingyenesség egy minden gyereknek adott kivételes esélyt jelent, de ha az ingyenes iskola megszűnik, ennek pont a szegény családokból származó gyermekek lesznek az első vesztesei. Egy kötelező és ingyenes, egyre rosszabb állami iskola a szegények jó képzéstől való megfosztásának egyik módja, hiszen a gazdagoknak mindig lesznek forrásaik kiszökni a rendszerből. A szegények az ingyenes és már kínálni semmit sem tudó állami rendszer foglyai maradnak.

De ami az azonnali politikákat illeti, az a súlyos gond, hogy a minisztereinkben nincs semmilyen elemzőképesség és összevissza beszélnek (mint valami házibuliban!), mintha most jött volna el az ideje, hogy nevükön nevezzék a dolgokat. Ez súlyos baj, hiszen ez olyan, mintha behívnánk valakit az utcáról és kineveznénk miniszternek.

A címet és alcímeket a szerkesztőség adta.