Szilágyi István labirintusában

Szilágyi István íróval mindig nagy élmény találkozni. Már akinek mázlija van és összefut vele, a Szamos-parton, például. Vagy a Bulgakov Kávéház teraszán. Ahol az ital, hej, de lassan jön, viszont a szó annál gyorsabban. És micsoda szavak! De hát ez nem csoda, hiszen az Erdélyi Magyar Írók Ligája által szervezett Álljunk meg egy szóra sorozat szerdai vendége, amint talán már sejteni lehet, Szilágyi István volt.

A beszélgetőtárs szerepét szokás szerint László Noémi (Nonó) költőnő alakította, aki nekifutás gyanánt megjegyezte: úgy ülnek a beszélgetőasztalnál, mint két rossz nebuló. És jött még egy szép mondat: Szilágyi István az elmúlt fél évszázadban alaposan bemutatkozott. A továbbiakban viszont Nonó szerepe kicsit összezsugorodott, hiszen Szilágyi István története akkora, mint egy hegy. Kábé tíz estére „hozott” anyagot az író. Megejtően szép volt az a csöppnyi zavar, ahogy Szilágyi hirtelen szembesült azzal a roppant élmény-, emlék-, történet-, érzelem- és gondolattömeggel, aminek regényei, novellái, egyéb szövegei egyetlen vetülethalmazát képezik csupán. Nem is igen lehet ezt szépen, rekeszekbe rakva, aztán onnan kihúzogatva tálalni. Azon kaptuk magunkat (a moderátorral együtt), hogy az író nagy történetének felvillantott részleteibe feledkezve követjük Szilágyi Istvánt életének labirintusában. 

A vesztesek sorsa

Nonó feldobott egy Szilágyi-mondatot, ami egy Fekete Vincével készült interjú során hangzott el: „A 20. században a magyarság nagyon sokat veszített.” Most vesztesebbek vagyunk, mint amikor ez a mondat elhangzott, csapott le rá az író. Ezek az évek kegyetlenebbek, mint a régiek. „Alig vagyunk.” Bár a „ménesgazda románok” nálunk is vesztesebbek. Olyan ötmillió emigráns honfitársukat szokták bevallani, de persze többen vannak, akik elmentek. Ebben a pillanatban úgy érzi, nem tudja, mi lesz. Igyekszik Kolozsvárba kapaszkodni, ami szerinte sokkal elviselhetőbb, mint az ország bármely másik városa. Ennyi lokálpatriotizmus megbocsátható egy írónak, aki Kolozsváron született.

Az sem épp kellemes gondolat, hogy mára elapadt a vele egykorú társaság. Jó, hogy ott ül a közönség soraiban Király László költő, akivel a fele életét együtt töltötte Szilágyi István. Igaz, manapság csak ilyen alkalmakkor látják egymást. Ritkán. Pedig semmi sem változott köztük.

A veszteségek rekeszébe tartoznak az elmúló évek is. Most a hetvennyolcadikat tapossa. Néha elgondolkodik azon, hol vesztette el a többit. Banális, infantilis dolgok ezek, amik arra intik az embert, hogy „állj már le, öreg, mert maholnap a végére jársz”.

Gyerekkor, tankok, rendek… meg egy balta

Szilágyi a mából visszagurította hallgatóságát abba a vesztes 20. századba, ami az övé is volt, háborúval, diktatúrával, besúgókkal, remek irodalommal együtt.

Egy villanás: barátaival az út alatti nagy betonhengerben rejtőztek el, amikor közeledtek a harckocsik. A közeledéssel magával nem volt semmi gond, ugyanis a tankok a magyar hadsereghez tartoztak. Lehet, hogy a magyarság, az, amelyik sokat vesztett a 20. században, jobban túlélte volna a minden rákövetkezőt, ha a magyar világ 1944-ben nem szakadt volna félbe. 

Zilahi rendek: kétéves korától 14 éves koráig nevelkedett ott Szilágyi István. A nagyobb családi kör 30-40 embert tett ki, akik rendszeresen találkoztak, és polgári módon megbeszélték a folyó ügyeket. A legfontosabb dolog, ami jellemezte őket: a rend. Nem volt azoknak az embereknek semmi bajuk. Legfeljebb meghaltak, de ez egy normális dolog. Ha meghalt valaki, a többiek leültek és megbeszélték, hogyan oszlik szét a vagyon. Addig tárgyalták, amíg megegyeztek. Ez pedig azt jelentette, hogy ezekben a családokban sose volt harag.

Az a 182 centiméter: a család férfitagjai mind ilyen magasak voltak. Kivéve Szilágyi Istvánt. Neki csak 178 centire sikerült megnőnie. Bántotta is eleget, hogy csak ennyi telt tőle. Persze a kis ember is lehet nagy, ha úgy hozza a sors. Amikor beköszönt a háború, édesanyja odatett egy baltát az ajtó mellé, és azt mondta neki: na, mától fogva a te gondod a házőrzés.

Könyvek: odahaza nem tartottak ilyesmit, viszont három könyvtár is volt a városban, és a családtagok délutánonként leültek olvasni. Hogy miket? Hát jó, olvasmányos dolgokat. Ő maga úgy került igen szoros kapcsolatba a könyvekkel, hogy csínyei miatt az iskolaigazgató úr minduntalan bezárta az iskolába. És ott biza voltak könyvek.

Kolozsvár: pisztollyal a zsebben 

14 évesen Szilágyi kapta magát, felült egy teherautóra és eljött Kolozsvárra. Egy pisztoly volt a hátsó zsebében. De nem használta. Inkább elkezdett járni a vasúti gépipari szakiskolába. Hogy miért? Igazából mozdonyvezető szeretett volna lenni. Akkoriban olyan 800 lej volt egy jobb fizetés. Egy „nagy jelentőségű ipari fickónak” 1.200 lej járt. Egy mozdonyvezetőnek viszont – fogózzanak meg – 4.000. A legnagyobb fizetés volt az országban. Ám az álommelóból nem lett semmi, ugyanis kiderült, hogy Szilágyi István kicsit rövidlátó. Egy világ omlott össze benne. Maradhatott volna a vasúti fűtőházban, 800 lejért. Hát, egy túrót, ahogy mondani szokás.

Jogi vargabetű

A jogi karhoz Szilágyinak az égvilágon semmi köze sem volt. De hát a kommunista rendszer megszüntette a szakközépiskolát és a jognak is volt annyi értelme, mint a gépiparnak. Kiváló eredménnyel, kilencedikként jutott be az egyetemre. Kapta magát, elköszönt a munkahelyéről, és tanulni kezdett. És az első évben évfolyamelső is lett. A jeles tanulmányi előmenetel azonban nem tartott sokáig, ugyanis kiderült, hogy csak azt tudja rendesen elvégezni, amihez valami köze van. Attól a pillanattól kezdve, hogy megírta első novelláját, nem érdekelte a jog.

„20 éves koromra minden megtörtént velem, ami fontos”

Ez persze nem igaz. Részben. Viszont igaz is. Részben. Tény, hogy az egyetem elvégzése után 50 éven át ki sem mozdult egyetlen munkahelyéről, az Utunk, később Helikon szerkesztőségéből. Amikor odakerült, rettenetes társaság fogadta. 47 tagja volt (írd és mondd) a szerkesztőségnek. Sok emberről egyszerűen nem lehetett tudni, mit keres ott egyáltalán. A 47-ből olyan „hat, nyolc, kilenc és fél” olyan ember is akadt, aki tudta a dolgát. A többi szaladt egyik szobából a másikba, papírokkal a kézben, mint a töketlen kutyák. Délutánra leizzadtak, de volt saját szakorvosuk.

Akik más életet éltek: az Utunk szerkesztőségében került össze Szilágyi István, Király László és még néhány kiváló kolléga. A főszerkesztő Létay Lajos volt, aki úgy ismerte a magyar irodalmat, ahogy „nem szégyellte”. És persze ott voltak a besúgók is, sokuk tehetséges író. Természetesen gyanították, kik azok. Egyesek vígan elvoltak a saját státuszukkal, mások belerokkantak. 

A bátorságot tanulni is lehet: Szilágyi Istvánt többször is előállították a szervek. Nem félt ezektől a találkáktól, ám a bátorság nem valamiféle dörzsöltség, inkább a korábban megélt tapasztalat szülte. És a szervek nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy ott áll előttük Szilágyi István, vagyis egy jogot végzett munkás. Aki kijelentette: ha valami bajuk van, akkor ő megy vissza szépen a nehézgépgyárba.

A beszélgetés végére pontot tett a két rövid próza, amit a szerző felolvasott. Az egyikben le kell lőni Kormost, a bikát, mielőtt bombarepesszel telne meg a Hortobágy. De nem derül ki, hogy sikerül-e a lelövés vagy sem. Amint hogy azt sem deríthetjük ki soha, hol van Szilágyi István labirintusának vége. Ha ugyan van neki. De lehet nem is kell kideríteni. Csak járni benne. Ráérősen. De konokul. Ahogy ő csinálja.

Fotók: Szabó Tünde