A homoszexualitásról Orlando után

Az egyik éles szemű romániai politikai kommentátor megjegyezte, hogy mind Klaus Johannis elnök, mind Dacian Cioloş kormányfő úgy fejezték ki részvétüket az orlandói mészárlás áldozatai iránt, hogy a legkisebb mértékben sem utaltak a homoszexualitásukra. Mindkét közjogi méltóság figyelmen kívül hagyta az áldozatok identitását. Miért? Nem nehéz elképzelnünk, de ez a kitérő viselkedés nem segít megértenünk a történteket. Az, hogy a támadás homoszexuálisok ellen irányult és nem akárhogy – csoport ellen zajlott egy szimbolikusnak tartott helyen –, éppen annak a háborúnak a természetéhez tartozik, melynek tanúi vagyunk. Az orlandói gyilkosság barbár tett, melyet csak a házasságtörő nők megkövezéséhez lehet hasonlítani, ami még ma is gyakorlat az iszlamizált kelet archaikus társadalmaiban. Ebben a kérdésben mindenki egyetért: az iszlamisták egyértelművé tették, hogy a szólásszabadság korlátozása (Charlie Hebdo), a loisir kultúrájának köznapi értelmezése szerint vett szórakozás visszaszorítása (párizsi merényletek) a céljuk, továbbá, hogy a zsidók (Franciaország, Belgium, Közel-Kelet) és, íme, a homoszexuálisok (Orlando) a fő ellenségeik.

A homoszexuális gyakorlat

a vallási tekintély legerősebb és legkevésbé kerülő úton való elutasításának kifejeződése,

következésképpen a fél évszázada erőteljesen fejlődő szekuláris civilizáció lándzsahegye. Míg a második világháború után, egy olyan légkörben, melyet még mindig a keresztény kultúra uralt, a homoszexuálisoknak a rejtőzködés kockázataival és szégyenével kellett szembesülniük, legalább két évtizede példátlan emancipációnak vagyunk a tanúi, mely győzedelmesen menetel a Kelet országai felé. Sokan – főleg Európa keleti részének országaiban – azt kérdezik, miért csinál a Nyugat ekkora ügyet a homoszexuálisok jogaiból, mintha a társadalom elengedhetetlen komponensei lennének, mint – mondjuk – a sajtó, ami nélkül nem lehet politikai szabadságról és demokráciáról beszélni. Meglepetést okoz – csak egyetlen példával élve –, hogy az AEÁ bukaresti nagykövete fontosnak tartotta, hogy valamiféle legfőbb garanciaként a homoszexuálisok parádéjának élén meneteljen.

Ha jól értelmezzük, a nyugati civilizáció számára a homoszexuálisok lettek a legfőbb teszt, mert ez esetben már nincs lehetőség vallási kibúvókra.

Az biztos, hogy a vallás – többek között – a szexualitás szigorú szabályozását is jelenti. De a modern ember, még ha vallásosnak is mondja és hiszi magát, brutálisan megsérti a vallási előírásokat, többé-kevésbé leplezetlenül követve el bűnöket. Félretéve a szabad heteroszexuális életet (ami a világiasság másik nagy eredménye, mely nyilvánvalóan ellentmond a nagy monoteista vallások tanításainak), a heteroszexuális még a házasság védett intimitásában is megsérti a korlátozásokat. A heteroszexuális páros élet gyakran alibi egy korlátlan szexualitáshoz. Márpedig a homoszexuális diszkrimináltnak érzi magát (még akkor is, ha a standard militáns diskurzusban nem erről beszélnek), tekintettel arra, hogy őt kiáltják ki bűnösnek egy bűn által teljes mértékben meghódított világban. Úgy tűnik, hogy a keresztény korszak ezen késői órájában

a homoszexuális egyén a bűnbakja egy olyan világnak,

mely már régóta nem tartja be az intim élet egyház által előírt kánonjait.

P. P. Pasolini egyik ritka szépségű filmjében (a filmművészet dekadenciájának újabb bizonyítéka) egy fiatalember a végítélettől félve nem érinti meg imádottja testét. Egy tapasztaltabb és cinikusabb testvére ki akarja nevelni belőle ezeket a fenntartásokat és megjátszva halálát, megjelenik álmában és a „túlvilágról” visszatérő tekintélyével azt mondja neki, hogy nem igazán bűn az a testi szerelem, melytől annyira gátlásosan óvakodik. Micsoda bájos öröm, micsoda fékezhetetlen lelkesedés keríti hatalmába a szerencsétlent, aki frenetikusan siet behozni az elvesztegetett időt!

P. P. Pasolini egy alig néhány perces történetbe sűrítette bele a modernitás és emancipáció egész tapasztalatát. A maga is homoszexuális, de példátlan merészségeket és önmagával szembeni nagy kételyeket egyaránt megtapasztaló és azokkal megküzdő P. P. Pasolini képes volt sokkal jobban beszélni erről, mint teszik azt a mai teljesen emancipált militánsok, akik csak politikai kérdést látnak a szexualitás témájában. Pasolininál a szexualitás még a bűn és erény közötti feszültségben létezett egy még mindig időtlen gondként, amit az is bizonyít, hogy egy középkori történetet jelenített meg. A szexualitást az ember és nem csak egyes emberek problémájaként mutatta be, amennyiben elfogadjuk a különbségtételt. A filmes később a szexualitás politikai dimenzióját is kutatta, melyben a hatalom vegytiszta kifejeződését és a visszaélés utolsó menedékét (Salò) vélte felfedezni. Míg a mai human rights-diskurzusban a szexualitást – naivan – olyan tulajdonnak tekintik, melytől a politikai zsarnokságok meg akarják fosztani az embereket, hogy könnyebben uralják őket, Pasolini egy olyan határterületet vélt felfedezni, melyben az emberiség megszületik, vagy ellenkezőleg, kihuny.

Végül az igazság, melyet sok ember – könnyen érthető okokból – elhallgat, az, hogy nemcsak a homoszexualitás,

a heteroszexualitás is az erény és bűn közötti feszültségben él

és talán pont ezt akarta Ferenc pápa mondani, amikor a homoszexualitás témájával szembesítve a következőt válaszolta: „Ki vagyok én, hogy ítélkezzem?”.

A pápa sem mondta ki egyértelműen, hogy a szabályozatlan szexualitás negatív dolog, de ez logikus következtetésként levonható, újabb okot adva a homoszexuálisoknak arra, hogy diszkrimináltnak tartsák magukat.

Különben a homoszexuálisok a mai világban azzal a taktikai előnnyel rendelkeznek, hogy provokatívan, kétértelműségek nélkül vállalják a negatív képet, megpróbálva azt pozitívvá változtatni, míg a heteroszexuálisok (általános tendenciaként) a házasélet egyre kevésbé meggyőző látszata mögé rejtik negativitásukat. Ezért vált a család, mint forma, ideológiai vita tárgyává és ugyanakkor ostromlott erődítménnyé, hiszen a homoszexuálisok ebben látják a heteroszexuális képmutatás utolsó erődjét.

A szekuláris civilizáció azért tekinti stratégiai célnak a homoszexualitás nyilvánosságának kikényszerítését, mert Isten tekintélyének ez a legegyértelműbb elutasítási formája. A homoszexualitás iránti „demokratikus” preferencia egyszerűen a világiasság logikai struktúrájából származik.

A gond az, hogy a mai nyugati civilizáció logikája jelentősen szegényebbé teszi az ember képét, mely egy leegyszerűsített mechanika felé sodródik. A fent említett, szintén tiltakozó szellemű P. P. Pasolini pártját fogta az érzékiségnek, de nem a győztes érzésével, hanem inkább a „bukott” ember iránti együttérzéssel, aki – mint bárki más – egy kis boldogságot keres, mely – távlat nélkül – önmagában emésztődik fel. A múlt évszázad 60-as, 70-es éveiben a nyugati világ még az emberi létre reflektált nagy feszültséggel és nem engedte át magát egy lehangoló önelégültségnek.

Az alcímeket a szerkesztőség adta. Fotó: usnews.com