A románok önostorozó szenvedélye: nemzeti átok vagy indukált divat?

Senki, soha nem talál majd annyi kitűnő, innovatív, szenvedélyes, érdekes, virulens és gyakran éppen mókás módot a románok kigúnyolására, mint maguk a románok.

Ez a forradalom előtt általában a korszak hamis és üres politikai elitjének fenntartott szokás az utóbbi években áthelyeződött arra, amik vagyunk és – főleg – amivé lehetnénk.

A 90-es évek óta exponenciálisan erősödik önmagunk kigúnyolásának lendülete. És egyre növekszik a meggyőződés, hogy a többiekhez képest, akiket a megszerzett szabadságunk gyakorlása közben fedeztünk fel fokozatosan, mi alábbvalók vagyunk.

Mi vagyunk Európa és a civilizált világ tolvajai,

csavargói, csőcseléke, gyermekkereskedői, mi vagyunk az ország, mely az európai metropoliszok utcáit bebüdösítő és terrorizáló alázatos és rongyos koldusokat küldi…

Ez van, nincs mit tenni, bele kell törődnünk és – ha és amennyiben lehetséges – viccet kell csinálnunk a nyomorunkból.

Számos tévéadón megy most a McDonalds Románia (technikailag jól megcsinált) reklámja, mely jellegzetesen helyi termékeket népszerűsít, hiszen integrálja a miccset, avagy az olténiai kolbászkákat.

Remek, csakhogy a forgatókönyv kevesebb mint egy percbe belesűríti a román öngúny teljes készletét. Egy fiatalember vezeti a külföldieket, miközben műveletlenül és lelkesen beszél egyfajta mocsári angolt, Gyorsan és közömbösen végigmegy az összes olyan hülyeségen, mint az Atheneum (melyről annyit tud, hogy 1 lejbe került, bár erről nem igazán van meggyőződve) (az elsődlegesen koncertteremként működő bukaresti létesítményt közadakozásból is építették és az akkori szlogen az „Adjon egy lejt az Atheneumra!” volt – a szerk.), a Falumúzeum vagy az Óváros, hogy aztán barátságosan és érdekvezérelten eljusson a körút igazán fontos momentumához: a fix pont, a McDonalds étterem meglátogatása, ahol a turista megtudhatta, mik is azok a miccsek, litölsz, ahogy az említett fiatalember mondja. 

Szigorúan a nagy amerikai cég dolga, mit gondol a romániai közönség intellektuális szintjéről és viselkedési mintáiról. És szintén az ő és reklámkészítői dolga felmérni egy-egy ország műemlékeinek vagy történelmi helyszíneinek értékét, még akkor is, ha legalábbis ami a Román Athéneumot illeti, a román társadalom által egyhangúlag elismert „kulturális azonosulási” típusú jelképek egyikéről van szó.

A kérdés az, hogy

miért fogadnak egy ilyen reklámot azzal a jóindulatú közömbösséggel és talán még mosollyal is,

mellyel bármilyen trükköt fogadni szoktak, amivel ki lehet préselni némi pénzt a külföldi turistákból (hiszen nekik – nem igaz? – amúgy is van, és azért jöttek ide, hogy fotózgassanak és költsenek).

Egyszerű ártatlan nemtörődömség, öngúny, vagy ellenkezőleg, annak beismerése, hogy a kérdéses filmecske készítőinek igazuk van, és valóban ilyenek vagyunk, ennyire vagyunk képesek, így viselkedünk és végső soron ez tetszik is nekünk?

Ha igen, ha így van, ha az öngúnynak tényleg van alapja, akkor miért csodálkozunk azon, hogy sohasem tudtunk kitörni a nevetségesség köréből (melyet vagy cinikusan-önző, vagy a történelem nyomorékai iránti szelíd sajnálat árnyal), mellyel sok európai és nemcsak európai kezelt minket? Talán nem igazán fogtuk fel, de a kört már régóta megrajzolták, a rajzból mára árok lett… mi pedig továbbra sem miccset, hanem litölszt szolgálunk fel idióta vigyorral, lelkesen és tökéletesen tudatlanul, mert ez bejön egy globalizált és soknyelvűen funkcionális világban. Miközben falba verjük a fejünket és kifinomult értelmiségi módon siránkozunk, hogy Európa viselkedésbeli kivételeként kezel minket, igazságtalanul.

Tényleg, vajon miért?

Az alcímeket a szerkesztőség adta.