A nacionalizmus erősödik, nem a fasizmus

Nemrég több cikk és nyilatkozat jelent meg arról, hogy Európában erősödik a fasizmus és hogy Donald Trump a fasizmus egyik amerikai példája. Ez egy nagyon is valóságos jelenség eltorzítása. A nemzetállam újra a politikai élet fő eszközeként mutatkozik meg.

Az Európai Unióhoz hasonló többnemzetű intézményeket és a többoldalú kereskedelmi szerződéseket azért bírálják, mert egyesek szerint nem felelnek meg a nemzeti érdeknek. Az a vád, hogy erősödőben van a fasizmus, magának a fasizmusnak az utóbbi alapvető meg nem értéséből fakad. Ugyanakkor ezzel próbálják meg lejáratni a nacionalizmus újjászületését és megvédeni azokat a multinacionális rendszereket, melyek a második világháború óta uralták a Nyugatot.

A felvilágosodás liberálisdemokrácia-koncepciójának a nacionalizmus képezte az alapját. Ez a mozgalom azt állítja, hogy az autokrata módon kormányzó multinacionális dinasztiák semmibe vették az alapvető emberi jogokat. Többek között a nemzeti önrendelkezési jogot és a polgárok jogát arra, hogy eldöntsék, mi felel meg a nemzeti érdeknek. A felvilágosodás, Immanuel Kant kivételével, félt a zsarnokságtól és úgy vélte, hogy az Európát uraló multinacionális birodalmak képviselték a zsarnokság lényegét. Megsemmisítésük nemzetállamokkal való felváltásukat jelentette. Mind az amerikai, mind a francia forradalom nacionalista lázadások voltak, mint ahogy nacionalista lázadások törtek ki 1848-ban szerte Európában is. A liberális forradalmak alapvetően nacionalisták voltak, mert a multinacionális birodalmak ellen lázadtak fel.

Jelentős különbségek

A fasizmus két alapvető ponton különbözik a nacionalizmustól. Először is, a fasiszták az önrendelkezést nem tekintették egyetemes jognak. Adolf Hitler, Benito Mussolini és Francisco Franco, hogy csak három nyilvánvaló fasiszta példát említsek, csak Németország, Olaszország és Spanyolország esetében támogatták a nacionalizmust. Más országok joga a nemzetállamhoz a fasiszták számára, a legjobb esetben is, kevéssé volt egyértelmű. Hitler és Mussolini nagyon is valóságos módon hittek a multinacionalizmusban, bár a többi államnak alá kellett ebben vetnie magát az ő akaratuknak. A fasizmus – történelmi formájában – támadás volt az országok azon joga ellen, hogy a saját érdekeiket kövessék, és a fasiszták azon jogának felerősítése volt, hogy ők viszont kövessék azokat, államaik magától értetődő felsőbbrendűsége és mások vezetésére vonatkozó joga alapján.

De a legnagyobb különbség a belső kormányzásról alkotott elképzelésben volt. A liberális nacionalizmus elfogadta, hogy a hatalom birtoklásának jogát a nép vezetői rendszeres és egyértelmű szelekciójának kell alávetni. Ennek megvalósítása különbözőképpen történt. Az amerikai rendszer különbözik a brittől, de az alapvető elvek ugyanazok maradtak. Az opponenseknek is biztosítják a jogot, hogy a választottak ellen szólaljanak fel és pártokat szervezzenek, melyeken keresztül a jövőben szembeszállhatnak velük. És ami a legfontosabb, ez a rendszer szavatolja azt, hogy a polgárok maguk is kormányozhatnak ezeken a mechanizmusokon keresztül, és hogy a vezetésre megválasztottaknak a nép nevében kell kormányozniuk. Ugyanakkor a vezetőknek lehetővé kell tenni, hogy kormányozzanak, és nem lehet törvénytelen eszközöket felhasználni a kormány megbénítására, mint ahogy a kormánynak sincs joga elnyomni azokat, akik más véleményen vannak.

A fasizmus azt állítja, hogy az olyan emberek, mint Hitler és Mussolini képviselik a népet, de nem tartoznak ez utóbbinak felelősséggel. A fasizmus lényege a saját akaratából megjelenő diktátor. Őt a nép elárulása nélkül nem lehet bírálni. Következésképpen tiltottak a szólásszabadságot és az ellenzéki pártokat, a rezsimmel szembeszállni próbálókat pedig bűnözőkként kezelték. A diktátor nélküli, a választások eltörlése nélküli, a szólásszabadság és a gyülekezési jog felszámolása nélküli fasizmus nem fasizmus.

Az önrendelkezési jog

Nem tekinthetők fasisztának azok az érvek, miszerint az Európai Unióban való maradás nem szolgálja Nagy-Britannia érdekét, hogy a NATO elvesztette hasznosságát, hogy a protekcionista vagy bevándorlás-ellenes politikák elfogadhatók. Ezeknek semmi közük sincs a fasizmushoz. Sokkal inkább a hagyományos liberális demokráciával kapcsolatosak. Ezek a liberális demokrácia alapjának, vagyis a saját magát irányító nemzetállamnak a megerősítését képviselik. Ez az Egyesült Nemzetek Szervezetének az alapja, melynek nemzetállamok a tagjai és ahol alapvető jog az önrendelkezés.

A liberális demokrácia nem dönt arról, hogy egy nemzetnek tagja kell-e lennie egy multinacionális szervezetnek, szabadkereskedelmi vagy protekcionista politikákat kell-e elfogadnia, be kell-e fogadnia bevándorlókat vagy sem. Ezek olyan döntések, melyeket embereknek kell meghozniuk vagy – pontosabban mondva – az általuk megválasztott képviselőknek. Ezek a döntések lehetnek bölcsek, óvatlanok vagy akár igazságtalanok is. Mégis, az ilyenfajta döntések meghozatalának joga – egy liberális demokráciában – a polgárok kezében van.

Amit most látunk, az a nemzetállam fellázadása a multinacionális szervezetek és egyezmények ellen. Komoly kérdések merülnek fel az EU-hoz, a NATO-hoz és a kereskedelmi megállapodásokhoz való tartozással és ugyanilyen mértékben a határellenőrzési joggal kapcsolatosan is. Akár ésszerű emberek is megtehetik, hogy ne értsenek egyet ezzel, és minden nemzet politikai folyamatának felelőssége változásokat kezdeményezni a politikákban. Nincs semmilyen garancia az emberek bölcsességére, de ez mindkét irányban igaz érv.

Mennyire működik jól a multinacionalizmus?

Az európai nacionalizmus erősödése annak eredménye, hogy az európai intézmények kudarcot vallottak a hatékony működés terén. Európa nyolc évvel 2008 után sem képes megoldani a gazdasági gondjait. A menekültek masszív európai beáramlása után egy évvel még nincs koherens és hatékony politika ennek megoldására. Mindezekre való tekintettel felelőtlenség lenne, ha a polgárokban és a vezetőkben nem merülne fel a kérdés, hogy bent kell-e maradniuk az EU-ban, vagy követniük kell-e a direktíváit. Ugyanígy Donald Trumpnak sincs oka szó nem vitatni, hogy a szabadkereskedelem mindig előnyös, vagy nem megkérdőjelezni a NATO-t. Bármennyire is idegesítő a stílusa és bármennyire zavarosan is adja elő a mondanivalóját, olyan kérdéseket tesz fel, melyeket fel kell tenni.

A McCarthyisták az 50-es években mindenkit lekommunistáztak, aki nem tetszett nekik. Ma azok, akik nem értenek egyet a jelenlegi rendszert bírálókkal, lefasiztázzák az utóbbiakat. Persze, az EU vagy a bevándorlás egyes ellenzői tényleg fasiszták is lehetnek. De elég nehéz dolog fasisztának lenni. A fasizmus sokkal több, mint a rasszizmus, az igazságügyi rendszer manipulálása vagy egy erőszakos tüntetés megszervezése. Az igazi fasizmus a náci Németország „vezérelve” – mely tökéletes alávetettséget követel meg a Führerrel szemben, akinek el kell ismerni törvények felett álló hatalmát.

A nacionalizmus felerősödősének vagyunk tanúi Európában és az Egyesült Államokban, mert sokak számára nem világos, hogy a második világháború végi internacionalizmus kínál-e még számukra bármilyen hasznot. Meglehet, hogy igazuk van, de az is, hogy nincs. Ám az az állítás, hogy a fasizmus kaparintja meg Európát és az Egyesült Államokat, felveti a kérdést, hogy azok, akik ezt mondják, értik-e a fasizmus elveit vagy a nacionalizmus és a liberális demokrácia közötti bensőséges kapcsolatot.

A George Friedman által a geopoliticalfutures-ben közölt National is Rising, Not Fascism című angol nyelvű szöveg fordítása.