Azt hiszem, hogy az Európai Unió „létválsága” ezen új epizódjának, melyről már jó egy éve beszélünk, nem is lehetett szimbolikusabb és rémisztőbb fordulata, mint éppen Brüsszel feldúlása. Az egyesült Európa intézményi fővárosa, nemzedékünk reményeinek letéteményese, az európaiaság lényegét (amennyi még van) de facto és de jure befogadó város, az Unió pénzügyi forrásait és döntéshozói elitjét összpontosító hely szemünk láttára süllyedt el a terror sötétjében.
Pontosan húsz évvel ezelőtt, az elszigeteltség traumájából éppen csak kikerült kelet-európai hallgatóként az Université Libre de Bruxelles-ben éltem meg intenzíven az első nyugati ösztöndíj örömét, egy nyugodt városban, mely minden pillanatában, még a számomra véget nem érőnek tűnő esők alatt is a szabad és virágzó Európa kellemes légkörét árasztotta. Ma, az összes lehetséges riadószint aktiválása után úgy tűnik, hogy már semmi sem akadályozhatja meg az iszonyat mélységébe való zuhanást. A reptér, mely per definitionem a nyugati világ kiváltságos polgáraihoz való tartozásunkból fakadó szabadságaink és mozgékonyságunk gócpontja, egy tavaszi reggelen, csúcsidőben a levegőbe repül. Bármelyikünk ott lehetett volna a rossz pillanatban. Valóban elveszítjük a szabadság és az életöröm ellenségeivel szembeni harcot? Nincsenek már megoldásaink a Szabadságok és az egységes Európa paradigmáján belül? Már csak a fegyverek erejével és a hatalomerősítő rendszerek segítségével tudunk túlélni?
Tavaly novemberben, a párizsi merényletek után ezt írtam: „valószínűleg minden nemzedéknek
az a sorsa, hogy megvívjon egy Háborút,
lett légyen az forró vagy hideg, konvencionális vagy hibrid, lokalizált vagy diffúz” [1]. Ehhez a gondolathoz térek vissza, azzal az érzéssel, hogy – hirtelen és fájdalmasan – felfedeztük a saját Háborúnkat. Ez nem a Putyin Oroszországa elleni háború, bármennyit is vitáztunk a múltban az Európa perifériáján zajló geostratégiai feszültségekről. Ez nem a brit euroszkepticizmussal, a görög adóssággal, a globális felmelegedéssel, a zika vírussal, de még csak nem is a Közel-Keletről felfújható gumicsónakokon érkező legális vagy illegális bevándorlókkal szembeni háború, akármilyen dühösen nézünk is most feléjük. A gyilkosok és cinkosaik többsége – jaj nekünk! – valójában itt született. Érvényes útlevéllel és társadalombiztosítási számmal rendelkező európaiak, második vagy harmadik nemzedékhez tartozó „franciák”, „belgák”, „britek” stb., akik radikalizálódtak és hirtelen azon poszt-birodalmi világ ellen fordultak, mely évszázadokkal korábban meghódította őket, de aztán tárt karokkal befogadta az elődeiket, olyan körülményeket biztosítva nekik, amilyenekkel mi, itt, sohasem rendelkeztünk.
Amit most látunk, az a liberális demokráciák ellen javában zajló támadás, vagyis
a nyugati világ szabadságrendszerét védő Háború,
mely rendszerhez való csatlakozásról oly sok évtizeden keresztül álmodoztunk, és melynek különféle politikai, gazdasági és kulturális megnyilvánulási formáit annyira szerettük. Ez a csata azért az érték-, elv- és intézményrendszerért zajlik, melyre egész akadémiai, szakmai és – miért ne? – akár politikai neveltetésünk épül, és aminek megértésére, kutatására, hirdetésére és, ha szükséges, – decens és racionális – bírálatára be van állítva. De mindenekfelett a megvédésére, az eltűnéstől való megmentésére. Most sikerülni fog? Elveszítjük vagy megnyerjük az értékeknek ezt a Háborúját, mely nemzedékünk sorsának részét képezi?
A szó legszélesebb értelmében és bármilyen olcsó ideologizálástól mentesen, ez a Háború a liberális paradigmát védi a terrorral, az intoleranciával és a gyűlölettel, a vallásos hagymáz és nem utolsó sorban annak valós veszélyével szemben, hogy a kontinens nemzeteinek az idegen fenyegetésekre adott ijedt és eltorzult védekezési reakciójaként Európa visszatérjen hagyományos identitásaink tekintélyelvű megnyilvánulási formáihoz (a nacionalista erőszakrezsimekhez). A kontinensen van már néhány vezető politikus, a liberalizmus hajdani bajnokai, akik a liberális demokráciák kimúlását és az „illiberális” rezsimek elkerülhetetlen felemelkedését hirdetik. Európa ma azzal a fejetlenséggel és zavarodottsággal éli át nehézségeit, amellyel elődeink a 30-as években a kontinens bohém élete felett gyülekező felhőket nézték.
A második világháború óta
most tűnik a leginkább veszett ügynek a liberalizmus
(mind a gyakorlati, mind az elméleti). A meggyengült, ijedt és sebezhető Európai Unió és népei elkerülhetetlen módon erőt felmutató, tekintélyt, ellenőrzést erősítő megoldásokat keresnek majd, válaszul a mindennapi élet veszélyeire és biztonsághiányára. A Brüsszel elleni ostrom drámai pillanataiban szinte el sem lehet képzelni mást és másképpen, mint a rendteremtést és a szabadságok korlátozását az állami intézmények megerősített hatalmával, új törvényekkel, új eljárásokkal, új felügyeleti, megfigyelési és gyors beavatkozási berendezésekkel és eszközökkel. Bárki, aki ma más típusú (oktatási, kulturális, polgári stb.) megoldásokról próbál beszélni, azt kockáztatja, hogy nevetségesnek, vagy még rosszabb, közvetetten a mindennapi élet biztonsága ellenségének tűnjön. Megadtuk magunkat, félünk.
Ma, a merényletek óta eltelt első órában egyik barátommal beszélgetek, aki hozzám hasonló mértékben szereti, hogy egy egységes, határok nélküli Európában közlekedhet. Jelentős és jogos aggodalmának ad hangot többek között azzal kapcsolatosan is, ahogy az életünk majd kinéz itt, Romániában, holott első látásra sokkal jobban védve vagyunk a terrorizmussal szemben, mint a Háború első vonalában lévő nyugati országok. Igen, de nem ez a gond, mondja keserűen. Ha a Nyugat bezárkózik, saját maga felé fordul, ha a protekcionizmus és az elszigetelődés lesz az új Európai Paradigma, akkor az Európai Unió perifériáján élők lesznek a legnagyobb vesztesek. A visszaesés minden téren érezhető lesz, a politikában, a gazdaságban, az idegenforgalomban és a vakációkban, a tanulási és szakmai lehetőségek csökkenésében, a középszerbe, korrupcióba és kiskirályok uralmába való visszasüllyedésben
(kit fog még érdekelni Brüsszelben a romániai jogállamiság?),
a jó minőségű keleti munkaerő elutasításában, a befektetések és a társadalom különböző ágazatai közötti együttműködési programok leállásában, végső soron annak az endémiás szegénységnek és elszigeteltségnek a visszatérésében, melyben annyi ideig vergődtünk. A Nyugat szerepvállalása és a gazdasági, szakmai, akadémiai stb. hálózataikba való integrációnk, akármennyire részlegesek is voltak, segítettek minket kiszakadnunk a nyugati civilizáció perifériáját képező helyünk középszerre ítélt sorsából. Hajlamos vagyok igazat adni neki, bennünket is hátrányosan fog érinteni az európai légkör megromlása, méghozzá nagyobb mértékben, mint ahogy azt az első órákban hinnénk, miközben a tévében nézzük a brüsszeli támadásokat.
A besötétedés és Európa bezárkózása az „ostromlott erőd” falai közzé a rémületre, a hatékonyság hiányára és a jelenlegi válság nyitott és toleráns politikákon keresztüli megoldásában elszenvedett ismételt kudarcaira adott természetes reflexeknek tűnnek. Nem tudom, valóban így van-e vagy sem, de így látszik és így fognak reagálni az Európai Unió nemzetei, azokat szavazva meg és juttatva a hatalom pódiumára, akik a válságsorozatainkból fakadó szorongásokat felerősítve a Remények Császáraivá és a keresztény Európa népeinek „megmentőivé” kiáltják majd ki magukat. Nyilvánvalóan „illiberális”, hajthatatlan és diskurzusukban radikális módon, tekintélyelvű módszerekkel, kerítésekkel és fegyverekkel, az „ostromlott erőd” falain harcolók hősi aurájával. Az is meglehet, hogy a következő években nem is lesznek versenytársaik.
Európa most fizeti meg történelmi hibáit, az elmúlt évtizedek naivitásainak és nagylelkű túlzásainak, néha a kényelmesség és a pillanatnyi komfort önzőségének, annak a meggyőződésnek az árát, hogy semmi rossz sem történhet, drámai módon fedezve fel újra a szigorú és tekintélyelvű rezsimek, valamint a szabadság csábításainak ciklikusságát, mely ciklikusság voltaképpen kontinensünk egész történelmét meghatározta, évszázadról évszázadra, az emberiség technológiai fejlettségi szintjétől függetlenül.
JEGYZET
A címet és alcímeket a szerkesztőség adta.