A menekültválság érezteti politikai hatásait. A Focus folyóirat által megrendelt egyik felmérés azt mutatja, hogy a németek 39,9 százaléka szerint Angela Merkelnek le kell mondania a bevándorlással kapcsolatos politikája miatt, 45,2 százaléka szerint erre nincs szükség, 14,9 százaléknak pedig nincs véleménye. A kancellár bírálói közül a legtöbben, 64,6% az AfD (Alternatíva Németországnak), 45,4% a (baloldali) Die Linke, 44% a (liberális) FDP, 41,3% a (szociáldemokrata) SPD és 30,2% a zöldek szimpatizánsai. Ezzel szemben a CDU/CSU szavazóinak csak 26,6 százaléka támogatja a kancellár lemondását. Következésképpen az Angela Merkelt támogatók 45,2 százaléka áll az ellenzők 40 százalékával szemben.

A szövetségi kormány vezetője a parlamentben sokkal jelentősebb támogatással rendelkezik, mely pillanatnyilag megóvja az izgalmaktól, de a közvélekedés egyre kedvezőtlenebb számára. Ahogy múlik az idő, és

egyre több botrányos politikai döntés kerül napvilágra,

a bírálók hangja is egyre erősebb. A nagy példányszámú Bild napilap, például, pénteken közzétett egy 2015. októberi dokumentumot, mely szerint a kölni rendőrséget arra utasították, hogy hunyjon szemet a menekültek olyan kisebb bűncselekményei felett, mint például a bolti lopások. Következésképpen úgy tűnik, hogy a kölni rendőrség szilveszter éjszakai viselkedése nem véletlen gondatlanság, hanem bizonyos magas szintről érkező politikai direktívák következménye volt.

De ez nem csak német gond. Akár elfogadják a menekültkvótákat, akár nem (ezt a témát egyelőre félretették), a többi európai országnak is meg kell birkóznia egy dilemmával. Ha elfogadják, hogy bármilyen törvényes viselkedésnek az emberi jogok jelentik a kötelező standardját, akkor tágra kellene nyitniuk határaikat és mindent el kellene követniük, hogy tisztességes életkörülményeket biztosítsanak az újonnan érkezőknek. Más szóval, ugyanazt kellene tenniük, mint Angela Merkelnek, nem csak az olyan határzárakat utasítva el, amilyeneket Magyarország vezetett be, de az Ausztria vagy Svédország által tervezett éves korlátok alkalmazását is. Németországban egy utilitárius álérvet szoktak felhozni, nevezetesen a munkaerőválságot és a demográfiai hanyatlást, de ha ez így lenne, akkor a szövetségi kormánynak egyértelmű mennyiségi korlátokat kellene bevezetnie a bevándorlókra nézve. Románia mentesült az ilyenfajta eseményekkel járó feszültségek alól, de EU-tag és Schengen-övezetbe igyekvő államként hasznos lenne, ha a többiekkel egyszerre magának is feltenné ugyanezeket a kérdéseket. Mert sohasem lehet tudni.

Az emberi jogok,

melyek alatt az állami törvényekkel és politikákkal szemben elsőbbséget élvező normákat értenek, korlátlan nyitottságot követelnének meg Európától, hiszen a legtöbb esetben lehetetlen vagy csak önkényes módon lehet különbséget tenni a menekültek és a gazdasági bevándorlók között. Ha igaz Thomas Jefferson állítása, mely szerint az „Élet, a Szabadság és Boldogság Keresése” az ember elidegeníthetetlen jogai, akkor lehetetlen különbséget tenni a szíriaiak és az irakiak, líbiaiak, egyiptomiak vagy szomáliaiak között, és ha mégis, akkor ez politikai kompromisszumról árulkodik. Így tehát már nem igényel bizonyítást, hogy lehetetlen a hangoztatott standardok betartása. Először is különbséget tettek „biztonságos” és „nem biztonságos” országok között, aminek gyakran csak bizonytalan kapcsolata van a bevándorlók személyes helyzetével, másodsorban a korlátlan nyitottság már most is fenntarthatatlannak tűnik, még a leggazdagabb országok esetében is.

Következésképpen nem ártana, ha Európa egy kicsit visszafordulna az úton és újra felfedezné az általa hangoztatott liberalizmus összes intellektuális forrását. Jeremy Bentham, például, a liberális politikai gondolkodás egyik jelentős áramlatának képviselője egyben nagy ellenzője volt a természetes jogoknak és implicit módon az emberi jogoknak nevezett normarendszernek. Bentham véleménye szerint az emberek természetes jogai nem egyebek egy „gólyalábra kapaszkodott abszurditásnál”, egy üres és öntelt retorikánál. Miért? Érvelése időszerűbb, mint bármikor: mert

egyetlen állam és egyetlen ilyenfajta hatalom sem képes szavatolni

minden embernek az élethez, a szabadsághoz és a boldogság kereséséhez való jogot, legfeljebb csak ideálként fogalmazhatja meg ezeket. De lehet-e elérhetetlen ideálra alapozni egy politikát anélkül, hogy vegytiszta fikcióban vagy hazugságban tetszelegne az ember? A Nyugat elítéli az iráni, szaúd-arábiai vagy kínai bűnös túlkapásokat, de könnyen érthető okokból végül mindig szemet huny felettük. És közben némileg elhamarkodott gondolkodók elterelik figyelmünket e kudarcról, bejelentve, hogy a nyugati liberalizmus győzelme már-már beteljesedett és a történelem véget is ért.

Jeremy Bentham ezzel szemben egyebet javasolt, nevezetesen egy olyan jogot, mely kizárólag a törvényből (vagy pozitív jogból) vezethető le és melyet tényleg be lehet tartani. Elképzelése szerint nem létezne semmilyen olyan jog, mely előnyt élvezhetne a törvénnyel szemben vagy túlléphetné annak kereteit. A mai értelmezés szerint Bentham humanista és haladópárti volt és nem lehet azzal meggyanúsítani, hogy az önzés mellett szállt volna síkra, ellenben azt állította, hogy a meghirdetett standardoknak realistáknak kell lenniük és pontosan be kellene azokat tartani. Másrészt az ő gondolkodásmódja nagyobb garanciát nyújthat a törvény uralmára, melyet a „human rights” pátosza képes relativizálni. Az elkövetők iránti együttérzésből figyelmen kívül hagyni a kisebb-nagyobb bűncselekményeket, ahogy az történt,

biztos út a jogrendszer szétverése felé.

Következésképpen, még ha Bentham utilitarizmusa sem alkalmazható teljes mértékben, két lábbal a földön álló gondolkodásmódja gyógyszer lehetne a mai Európa számára. A menekültválság egyre világosabbá teszi számunkra, hogy az emberi jogokról szóló önhitt retorika nemcsak, hogy nem képes az újonnan érkezetteknek tényleges és igazán diszkriminációmentes garanciákat biztosítani, de még a többiek jogait is korlátozhatja.

Az alcímeket a szerkesztőség adta. Fotó: forbes.com