„Mit teszünk, ha az Iszlám Állam győz?”, kérdezte nemrég egy amerikai politológus, azt javasolva, hogy más forradalmi mozgalmakhoz hasonlóan kezeljük ezt is pragmatikusan. De összehasonlítható-e a mostani barbárság a bolsevizmussal?

Néhány nagy-britanniai turistanő beszámolójából az derül ki, hogy a bataclani gyilkosok nem elégedtek meg ártatlan emberek tömeges lekaszálásával vagy azzal, hogy nem törődtek egyes férfiak hősies próbálkozásával, akik a barátnőjüket próbálták megvédeni. Képesek voltak azzal foglalkozni, hogy felkoncolják a sebesülten a padlón fekvőket, hogy megbizonyosodjanak arról, tényleg megölték őket.

Az elkövetett szörnyűségek az iszlamista terrorizmus kórjával évtizedek óta szembesülő szíriaiak, nigériaiak, szomáliaiak, vagy afgánok és pakisztániak, illetve az izraeliek számára egyáltalán nem meglepő mérete az európaiakat megdöbbentette. Az európaiak – ha a Holokauszttól eltekintünk – a tatárok, a hunok és talán III. Karóbahúzó Vlad (Vlad Ţepeş) óta nem szembesültek

ilyen nagyságrendben jelentkező barbársággal és vérszomjjal.

Miből fakad ez? Nem a szegénységből, az amerikai imperializmusból, a nyugati dekadenciából, az izraeli–palesztin konfliktusból vagy az iraki invázióból, bár felerősítette a nyugat-európaiak AEÁ iránti szolidaritásának hiánya, amikor az megbuktatta Szaddám Husszeint, illetve az Eufrátesz és Tigris közé telepített AEÁ-erők elhamarkodott visszavonása. Mindenekelőtt a Korán és az úgynevezett haditokba összegyűjtött muzulmán hagyományok szó szerinti olvasatából. De primer, középkorias mohamedán forrásokra összpontosító reakciós gondolkodásból is, mely meghatározza a fanatikusok korábbi nemzedékeinek az iszlamista szélsőségesség jelenlegi „kalifátusa” felé vezető pályáját.

Amúgy a nyugat, a civilizáció nyugati értelmezése elleni harag egyáltalán nem újdonság. A középkori és poszt-középkori dzsihádista hagyományokból táplálkozva a világháborúk közötti időszakban kezdett megnyilvánulni, olyan egyiptomi gondolkodók írásaiban, mint Haszan al-Banna, aztán megnyilvánult Szajid Kutb, az al-Husszeini jeruzsálemi mufti és Hitler szövetségében, hogy végül testet öltsön a szaúdi vahabitizmusban és a Muzulmán Testvériség palesztin leágazásában, a Hamaszban, egyes helyeken iszlamizmussal váltva fel a nacionalizmust, mint például Khomeini ajatollah révén Iránban.

Az oroszok afganisztáni veresége, az iráni forradalom exportja és a szovjet birodalom összeomlása döntő módon járult hozzá az iszlám fundamentalizmus és az ideológiailag azt alátámasztó terrorizmus globális tényezővé válásához, melyet előbb az al-Kaida, majd a belőle kivált egyik csoportosulás, az Iszlám Állam képviselt. Mindezek elég időt vettek igénybe ahhoz, hogy egyes tényleg avatott megfigyelők és kutatók megértsék és meggyőző módon leírják az iszlamista terrorizmust.

Bernard Lewis amerikai professzor bevetette óriási logikai és részletes, megbízható orientalista és arabista információforrásait, hogy hasznosan tanulmányozhassa azoknak a frusztrációknak és ellenséges érzéseknek a gyökereit, melyek együttesen alkotják az általa Iszlám válságnak nevezett jelenséget, ami, különben, a 2003-ban megjelent könyvének címét is adta. Lewis nemcsak hitelesen, de lenyűgözően profetikus pontossággal is írta le a (helyi és globális) terrorizmus tagjainak és szponzorainak mozgatórugóit, céljait és típusait, melyekből olyan hálózatok épülnek ki, mint az al-Kaida, vagy újabban a még ennél is vadabb Iszlám Állam.

Ő világított rá a kérdés fő összefüggésére, illetve megoldására is. Elutasítva azt a gyakran hangoztatott, de hamis meggyőződést, hogy egy globális, végső soron a modernizálás arab világon belüli kudarcából keletkezett gondot regionális szinten meg lehetne oldani, Bernard Lewis az amerikaiak iraki katonai hadjárata előtt azt javasolta, hogy a muzulmán világban

mindenhol ki kell kényszeríteni a szabadságot.

Hiszen ennek hiányában az űrt a zsarnokságok és a „kalifátus”, mint új totalitárius entitás kiépítésére törekvő terrorizmus tölti ki, melynek nemcsak a nyugatiak lesznek az áldozatai, hanem a muzulmánok is.

Lewisnak nyilvánvalóan igaza volt. Az államok és a titkosszolgálatok vezetőinek nemcsak bátorságot kellene gyűjteniük, de úgy kellene tanulmányozniuk Bernard Lewis művét, mint elemistáknak az ábécét. Márpedig teljesen megfeledkeztek róla, ugyanúgy, mint a III. Karóbahúzó Vlad udvarába érkezett híres török küldöttek a diplomáciai szabályokról: elfelejtették levenni turbánjukat a román uralkodó előtt, és arra ébredtek, hogy büntetésül a fejükre szegezték azokat.

Csak a rafinált plagizálók és más szerencsétlen szakértők nem feledkeznek meg Lewisról. Legutóbb a rosszhírű Stephen Walt használta fel, bár nem jelezte, hogy idézi. Walt nemrég ezt kérdezte a Foreign Policy folyóiratban:

„Mit teszünk, ha az Iszlám Állam győz?”

Azon a lehetőségen túllépve, hogy a kérdés az iszlamista kihívással szembeni öngyilkos önfeladásra irányuló lehetséges vágyakat fejezhet ki, a szerző más korszakok forradalmáraihoz hasonlítja az ISIS-t. Például a francia jakobinusokhoz és Lenin bolsevikjaihoz, kijelentve, hogy a nyugatnak nem szárazföldi csapatokat kellene küldenie az iszlám állam szétverésére, hanem türelmesen fel kellene fegyverkeznie és úgy kellene tennie, ahogy az AEÁ is tett hajdanán a kommunista Oroszországgal.

Márpedig a militáns iszlámizmust Lewis hasonlította a francia és az orosz forradalomhoz. Akit Walt a cikkében elfelejtett megemlíteni. A politológusnak nem ez az első kihágása. Az egyre szemtelenebb antiszemita publicisztika művelői által imádott professzor (Kennedy School of Government) 2006-ban nagy hullámokat keltett. Chicagói kollégájával, John Mearsheimerrel együtt közzétett egy aljas esszét a Harvard Egyetem honlapján. A bármely tucatnáci ízlésének is megfelelő Az izraeli lobbi és az AEÁ politikája című szövegük azt a „túlzottnak” feltételezett hatást ítélte el, melyet egy állítólagos zsidó „befolyás” gyakorol az amerikai diplomáciára.

Melyet a szerzők nemcsak „egyedülállónak” minősítettek a lobbik között, de olyannak is, mely képes képzelt „károkat okozni Amerika érdekeinek”. Ahelyett, hogy bármely magára is valamit adó tudóshoz hasonlóan érvekkel támasztották volna alá a tézisüket, a két professzor a – Der Spiegel német folyóirat értékelése szerint – „nem túlságosan burkolt” anticionista véleményüket bizonyos „másodlagos források” pilléreire építették fel. Nevezetesen gyanús újságcikkekből vett idézetekre. A Harvard Egyetem akkor szokatlan lépést tett. A neves intézmény egyértelműen elhatárolódott kettejük „dolgozatától”. A Harvard, kiemelve, hogy személyes (az egyetem véleményét nem tükröző) véleményről van szó, eltávolította logóját a honlapon közzétett szövegről.

Ma minden eddiginél világosabb, hogy mind taktikailag, mind stratégiailag, de etikailag, politikailag és filozófiailag is – a Nyugatnak rendkívül sokat kell tanulnia az izraeliektől. Tapasztalatuk szerint a terrorizmus elleni rendőri, pénzügyi-gazdasági és kulturális harc

nem sziszifuszi munka és nem feneketlen zsák.

De folyamatos, hosszú távú erőfeszítést igényel, és egy sor áldozatot a személyi szabadságok terén, amit a nyugat-európaiak – a kelet-európaiakkal vagy az amerikaiakkal ellentétben – eddig határozottan elutasítottak, a figyelmeztetések hosszú sora ellenére, melyek a Charlie Hebdo folyóirat elleni merényletben csúcsosodtak ki. Így aztán a nyugati vezetőknek a terrorista kihívásra válaszul talán nem ártana egy Vlad Țepeș-féle mentalitásinfúzió.