Európára nem azért mértek csapást, AMIT TESZ!

Európára azért mértek csapást, AMI! Dan Dungaciu mélyreható elemzése a párizsi terrortámadások következtében kialakult helyzetről.
Hirdetés

Merényletek Párizsban. Évtizedekig tartó béke, politikai korrektség, multikulturalitás, az az elképzelés, hogy Európának nincsenek ellenségei, bármilyen másság hasznos, ártatlan és békés – mindezt szétverték azoknak a robbanóövei és Kalasnyikovjai, akik feldúlták a Fény Városának társadalmi békéjét és kollektív tudatát.

A megdöbbenést az okozta, hogy Európának mégis vannak ellenségei, méghozzá valódiak, köztünk élnek, nem asszimiláltuk őket és nem tudtuk eltompítani nihilizmusukat (még a vallásit sem), továbbá bárki, bárhol áldozattá válhat, nemcsak azokban a szerkesztőségekben, melyek tüntetőleg közölnek Koránnal szembeni, erkölcsi-esztétikai szempontból vitatható karikatúrákat.

A Carl Schmitt számára oly kedves „barát” és „ellenség” gondolata egyre pregnánsabban körvonalazódik Európában, aminek – egyelőre – kiszámíthatatlanok a következményei. A csábító elméleti megközelítések, mint amilyen a Camille Pecastaing által javasolt „erőszak esztétikája” a Foreign Affairs legutóbbi számában, irrelevánssá válnak azzal, hogy megpróbálják „megtisztítani” a merénylőt bármilyen fajta erkölcsi-vallási determináltságtól.

Meglehet, hogy ez emberies és kívánatos, de elkésett. Most már másról van szó és egyesek sietnek ennek hangot adni. A baloldali francia kormányfő, Valls pedig nyíltan meg is mondta a Le Figaro-ban, a konzervatív Samuel Huntingtont parafrazálva: „c’est un combat de civilisation”.

Franciaország – Európa Amerikája

A paradoxonok paradoxona. Európa talán leginkább – kitartóan és módszeresen – Amerika-ellenes országát, függetlenül attól, hogy a baloldalról, vagy a jobboldalról beszélünk (De Gaulle híres Atlanti-óceántól az Urálig húzódó Európájának szintén az Amerika-ellenesség volt a fő mozgatórugója), ma az AEÁ-hoz hasonlítják.

És joggal. Hiszen az iszonyatos párizsi mészárlást csak az Amerikai Egyesült Államokban 2001. szeptember 11-én lezajlott eseményekhez lehet hasonlítani. A támadók céljai és a nemzeti és globális következmények miatt. A vendéglőknél, kávézóknál, stadionoknál végrehajtott támadások egy vérfagyasztóan nyilvánvaló dologra mutattak rá: Franciaországra, mint ahogy akkor Amerikára, nem azért mértek csapást, AMIT TESZ – a Charlie Hebdo karikatúráitól a külpolitikáig és a szíriai, vagy száheli katonai csapásokig.

Franciaországra, akárcsak Amerikára, azért mértek csapást AMI – életmódja és életstílusa, értékei, az egyház és az állam szétválasztottsága miatt. Ez sorsdöntő különbség! Mert ha ez igaz, akkor azt jelenti, hogy Franciaország, akárcsak Amerika és az egész euroatlanti civilizáció életre-halálra szóló ellenség marad, akármit is tenne. Akárhogy alakítaná a külpolitikai diskurzusát és politikáját. A geopolitikai egzisztencializmus kellős közepén állunk.

„Écrasez l’Infâme” – XXI. századi változat

Ilyen körülmények között a technikai kérdések csak kiindulási pontként érdekesek. Ki mérte a csapást? Elszigetelt és Franciaország területén megbúvó sejtek? Összehangolt és egy Franciaországon kívüli központ által megvalósított akció volt? E két lehetőség kombinációja? A válaszok, természetesen, érdekesek és azokkal – technikai értelemben – koordinálható az ellenreakció. Franciaország éppen a csapás előtt irányította Charles de Gaulle nevű repülőgép-hordozóját a Perzsa-öbölbe, hogy részt vegyen a szíriai összecsapásban, és már kb. 1.000 állampolgára harcol Szíriában (akikből nagyjából 250 vissza is tért). A belügyminiszter a párizsi támadás előtt arról beszélt, hogy 370 személyt tartóztattak le abból a célból, hogy megakadályozzanak terrorizmushoz köthető támadásokat.

De az egész kép megrajzolásához a technikai részletek nem lényegesek. Nem az számít, hogy ki találta ki a csapásokat, milyen cselekvési képessége van az „iszlám államnak”, hanem az, hogy miként határozzák meg az ellenséget. A közvélemény már megtette, egyes európai politikusok pedig, akiknek egyre nagyobb esélyük van részt venni a nemzeti, majd kontinentális döntésekben, nyíltan ki is mondták: a radikális iszlám, melyet meg kell találni és ki kell iktatni. Akárcsak Voltaire esetében két évszázaddal ezelőtt, újra egy vallási (vagy annak tartott) elem lett egy kétségbeesett Franciaország és – talán – Európa konkrét ellensége.

Az más kérdés, hogy ez igaz-e vagy hamis, hogy árnyalható-e a nagyjából 130 áldozat mögötti kép. Végső soron Voltaire idejében is voltak árnyalatok! Az azonban biztos, hogy minden árnyalaton túl, lesznek politikai következmények: Európában azokhoz mennek majd szavazatok, akik ekként határozzák meg az „Alávalót”, egyre növekszik majd a bevándorlással szembeni ellenérzés (Lengyelország már be is jelentette, hogy a párizsi tragédia után már nem érvényes a kvótarendszer), katonai stratégiák és szövetségek alakulnak át. Hiszen egyértelmű, hogy ha beazonosítottad az ellenséget, a közvélemény (és a választók) nyomása pedig feltartóztathatatlan, akkor a következmények sem maradhatnak el.

Legyen háború!

Az utóbbi napokban egyre gyakrabban lehetett a háború szót hallani. Először Franciaország elnöke mondta ki, majd a pápa is a harmadik világháború egyik epizódjaként beszélt az eseményekről. Már nem arról van szó, hogy elindul-e egy katonai akció vagy sem, hanem az, hogy milyen lesz? Egyoldalú lépés Franciaország részéről? Ez nehéz lesz, mert szükség van a Biztonsági Tanács beleegyezésére, és annak Oroszország is tagja. Szövetség lesz? Miféle szövetség? (Csak) európai? Ha igen, akkor egyértelműen nem lesz elég.

Hirdetés

Ahhoz, hogy csapást mérhess egy mindenhol jelen lévő és nehezen lokalizálható ellenségre, támogatókra és szövetségesekre van szükséged, mint Amerikának a 9/11-es tragédia után, melyre szintén egy mindenhol jelen lévő és nem állami jellegű szereplő mért csapást, mellyel egy példátlan konfrontációban kell megküzdenie. Akárcsak Amerikának, a NATO-ra is szükséged van.

5. cikkely

Amikor a NATO-ról van szó, akkor az 5. cikkelyre, a három testőr elvének híres illusztrálására gondolunk: mindenki egyért, egy mindenkiért. Az 5. cikkely tehát azt jelenti, hogy ha a NATO valamelyik tagját támadás éri, akkor ez a Szövetség elleni támadás és kollektív módon válaszol rá. Franciaország – elvileg – maga is kérheti az 5. cikkely aktiválását, vagy ez burkoltabban is megtörténhet, mint az amerikai esetben.

Akkor Nagy-Britannia volt a fő játékos, mely mozgósította európai kollégáit, melyek egyhangúlag „felajánlották” Amerikának az 5. cikkely aktiválását. Ezt követően a NATO bekapcsolódott a „terrorizmus elleni háborúba”. Most joggal vetődött fel a kérdés, hogy ki lesz Franciaország Nagy-Britanniája? A sugalmazott válasz pedig az volt, hogy… Amerika! Amerika tehetné meg Franciaországnak azt, amit Nagy-Britannia tett meg érte, illetve azt, amit Kori Schake a Foreign Policy-tól „leading from behind”-nak nevezett.

Hogyan valósítható ez meg, a „hátulról irányítás” kifinomult diplomáciáján túlmenően? Franciaországnak most a Washingtoni Szerződés 4. cikkelyének alkalmazását kellene kérnie, vagyis a NATO-államok 28 állandó brüsszeli diplomatájának összehívását és konzultálását, akik a politikai elemzések és határozatok alapján eldönthetik az 5. cikkely életbe léptetését, és támadást rendelhetnek el a NATO területén kívül, olyan érvekre hivatkozva, mint: a NATO stratégiai területének a megtámadása, az agresszió milyensége, a veszély szintje, a közvéleményben kialakult fenyegetettségi érzés, a cselekvés elmaradásának következményei stb.

Habár 2014 Törökország hiába kérte ezt a területét ért támadások nyomán (Spanyolország pedig nem tette a madridi merényletek után), ma más politikai és stratégiai körülményekről van szó, a NATO afganisztáni beavatkozása pedig precedensként szolgálhat. Ha aktiválják az 5. cikkelyt, akkor egy beavatkozás nemzetközi legalizálásában a következő lépés az ENSZ, vagyis a Biztonsági Tanács beleegyezésének a megszerzése lesz (ezt szintén magára vállalhatja az AEÁ, ahogy Nagy-Britannia tette 9/11 után).

Oroszország „humanizálása” és tisztára mosása

Hogyan érhető ez el? Szó volt egy „nyitott koalícióról” (James Stavridis), a NATO vezetésével, mely már rendelkezik az afganisztáni tapasztalattal. Ezen kívül megszerezhető lenne a Biztonsági Tanács beleegyezése, ha ez a „nyitott koalíció” elég széles körű és laza lenne ahhoz, hogy beleférjen az… Orosz Föderáció is. A tegnap még szidott Moszkva ma a párizsi atrocitások által humánusabbá, vagy „humanizáltabbá” válhatna, melyeket egy olyan szereplő követett el, melyhez képest – szinte – bárki elfogadhatóbbá válik. A stratégiai következmények döntőek lesznek Romániára nézve.

A stratégiai következmények és Románia lehetősége

A párizsi terrorista támadások drasztikusan módosítani fogják a regionális biztonsági környezetet. Az új kihívások/konfrontációk áldozatai közé kell majd számítani az ezzel a területtel kapcsolatos elméleteket, elképzeléseket is. Ezek közül a két biztonsági tengely elmélete a legfontosabb. Ez a NATO által (még) hivatalosan fenntartott biztonsági elmélet/elképzelés abból a hipotézisből indul ki, hogy az európai kontinenst két irányból érik kihívások.

Egyrészről kelet felől (keleti tengely), ami Oroszország fekete-tengeri provokációit, a jegelt konfliktusokat, a Krím annektálását és a hibrid típusú konfliktusok állandósítását jelenti Ukrajna keleti részében. Másrészt dél felől (déli tengely), nevezetesen a migráció, a becsődölt államok, a fegyveres konfrontációk, a provokációk és a terrorista cselekmények által. Ez a stratégiai elképzelés végzetesen válságba kerül majd, főleg amennyiben Oroszországot bevonják egy terrorellenes koalícióba.

Egy ilyenfajta fejlemény lehetőségének – amit Moszkva egyre jobban támogat – jelentős hatásai lesznek. Egyértelművé válik, többek között a varsói NATO-csúcs szempontjából is, hogy felbomlik a két – a déli és a keleti – biztonsági tengely egyensúlya. A keleti fenyegetést minimalizálni fogják, és a déli válik meghatározóvá.

A varsói csúcs ezáltal az utolsó olyan csúcstalálkozóvá válhatna, melyen a Kelet még jelentős stratégiai fontosságot kap. Romániának stratégiailag kell újrapozicionálnia magát, azon kívül, hogy NATO-tagként az 5. cikkely aktiválása esetén teljesítenie kell majd szövetségtársai kérését és szerepet kell vállalnia egy közös katonai akcióban. A politikai és biztonsági döntéshozónak rövid és középtávon ez a déli dimenzióra történő átpozicionálás a fő feladata. De ez már egy másik történet.

Hirdetés