Kösz, Pali, kösz, Bernd, kösz, Selcuk!

„Kezdem azt hinni, hogy jók vagyunk” – mondta egy adott pillanatban a magyar–norvég mérkőzés kommentátora, Hajdú B. István. Pedig magyar focista, magyar csapat az elmúlt 30 évben minden lehetett a közvélemény szemében, csak jó nem. Jó volt van Basten, Ronaldo (az igazi), Beckham vagy Messi, de a magyar futballista nem lehetett jó. A magyar futballista ugyanis nem tudott focizni.

Most meg kiderült, hogy mégis. Nem úgy, mint Cé Ronaldo, Messi vagy Iniesta, de elég jól ahhoz, hogy a válogatott végre kijusson egy Európa-bajnokságra. A románokat még nem sikerült oda-vissza, de a norvégokat már igen. Nem focizták ugyan le őket a pályáról, ahogy a foteldrukkerek elvárják, de a pótselejtezőn a magyar csapat játszotta a szervezettebb, tudatosabb és főként hatékonyabb játékot. És ennyi éppen elég volt, éppen úgy, mint a csoportban a finnek, a feröeriek vagy éppen a románok ellen.

A magyar futball semmivel sem lett jobb vasárnap este, a válogatott mégis ott lesz az Európa-bajnokságon. Úgy, hogy semmivel sincsenek jobb játékosai, mint a korábbi selejtezőkön voltak. Viszont jobb edzői voltak, pedig kinevezésekor Dárdai Pál, majd Bernd Storck is csak „utánpótlásedző” volt. Csakhogy Európa legtudatosabban építkező futballkultúrájából, a németből jöttek, olyan gyakorlati tapasztalattal, ami a bezárkózó magyar szakmának nincsen. Az eredmény: 11 meccsen egyetlen vereség, és az az athéni meccs a továbbjutás szempontjából nem számított. Bár arra legalább jó volt, hogy megmutassa, mi történik, ha a csapat belemegy egy nyíltsisakos meccsbe egy jobb játékosanyaggal rendelkező ellenféllel szemben. Rúg hármat, de kap négyet. Egy sorozattal korábban ezen csúszott el Egervári.

Ehelyett kaptunk egy

szervezetten romboló, kockázatmentes, minimalista focit játszó magyar csapatot.

Dárdai nem az álmok és a közvélemény elvárásai, hanem a játékosai képességei alapján építette fel a csapatot és öt tétmeccsen egyetlen gólt kapott. Storck pedig a magyar utánpótlásban töltött fél évét felhasználva „felfedezte” Nagy Ádámot és Kleinheislert. Az oslói gólszerző kívülről nézve rizikós húzás volt, de bejött. A visszavágón Priskin szerepeltetése szintén. De ennyivel többet tud az edző a játékosairól, mint az átlagos néző.

Akármilyen mélyre is süllyedt 1986 után a magyar futball, egy csapatra való, európai szinten közepes játékos mindig akadt az országban. Viszont csak most sikerült megtalálni a számukra megfelelőbb játékrendszert, most sikerült a lehető legrészletesebben feltérképezni az ellenfeleket, most sikerült elhitetni velük, hogy tudnak futballozni. Német precizitás: megtervezni mindent a legapróbb részletig, kiszámítani a kiszámíthatatlant is. És főleg megtalálni helyünket a futball hierarchiájában. Mert ezt a középcsapat-státuszt fogadják el a legnehezebben a szurkolók: a csapat nem elég jó ahhoz, hogy isteníteni lehessen, de nem is annyira rossz, hogy az állandó nevetség tárgya legyen.

Lehet fanyalogni, hogy ez az Eb-szereplés Platini-féle bővítésnek köszönhető, csak éppen értelme nincs. A hollandok, a szerbek, a görögök vagy a skótok nem jutottak ki, de a többi pótselejtezőn is elvérzik még a svéd vagy a dán, a bosnyák vagy az ír válogatott is. Miközben Magyarország ott lesz a tornán, megkapja az azzal járó médiafigyelmet és pénzt.

Alapból jár mintegy 8 millió euró a kijutásért,

és ez az összeg a tornán elért eredmények függvényében még nőhet. Az örök pesszimisták szerint persze pofozógépnek megy a magyar csapat („jobb is, ha nem jutunk ki, mert úgyis csak kikapunk”), pedig a lebonyolítási rendszer olyan, hogy akár egyetlen győzelemmel is tovább lehet menni a csoportból a legjobb 16 közé. Az pedig már tényleg siker lenne.

Amikor októberben a török Selcuk Inan bődületes gólt lőtt Izlandnak, elszállt az egyenes ági magyar továbbjutás reménye. „Focizni kéne végre, nem számolgatni!” – mondták akkor a megmondóemberek. Hát most fociztak a fiúk. Pedig 30 éve állítják, hogy a magyarok nem tudnak futballozni.