Miért nem lehet decentralizálni Romániát?

1991 óta vagyok a közigazgatásban. Az akkori közigazgatási törvény alapján neveztek ki nagyváradi polgármesternek. 2007-ig maradtam – egy négyéves kihagyással – ebben a tisztségben, különböző pozíciókat töltve be a romániai megyei jogú városok társulási struktúráiban, illetve egy sor, a decentralizálásról és újabban a szubszidiaritás elvéről szóló szemináriumon és kurzuson vettem részt.

Az a megtiszteltetés ért, hogy 1997 és 2000 között a washingtoni Urban Institute cég tanácsadója is lehettem a romániai közigazgatási reformmal kapcsolatosan, mely lerakta az igazi, valójában az első és törvényhozási téren egyetlen kézzelfogható romániai decentralizálási kezdeményezés alapjait.

Ezen kívül megadatott számomra az esély, hogy első, 2008 és 2011 közötti szenátori mandátumom alatt a közigazgatási bizottság elnöke lehettem Románia Szenátusában. Ezeket azért mondom el, hogy érhetővé váljon (mivel megszakítás nélkül része voltam a romániai közigazgatási reformfolyamatnak és élőben, közvetlenül átéltem azt az utóbbi 20 évben): elég elméleti és gyakorlati tapasztalatra és érettségre tettem szert, hogy valós, politikai gúnyától megszabadított elemzést készíthessek arról, ami a dicsőséges forradalom utáni években nálunk történt.

Először is, ha valaki azt kérdezné tőlem, miért nem történik valódi decentralizálás Romániában, akkor határozottan kijelenteném neki:

MERT NEM AKARJÁK!

A második, ebből következő kérdés – nyilvánvalóan – az lenne, hogy miért nem akarják. És a hasonlóan határozott válaszom a következő lenne: MERT A HATALOM DECENTRALIZÁLÁSA A PÉNZHEZ VALÓ HOZZÁFÉRÉS DECENTRALIZÁLÁSÁT JELENTI.

Az esetek többségében a szolgáltatások vagy a felelősség áthelyezése a központból a helyi szintekre a polgármesteri hivatalok komfortját hosszabb időszakra biztosító pénzügyi források kiszámítható átadása nélkül történt és történik.

Más szóval, nem tervezhető és a helyi közigazgatások által idővel maximalizálható jövedelemforrást biztosítanak, hanem csak egy éves pénztranszfert az állami költségvetésről szóló törvény alapján, mely évente elfogadott jogszabály és melynek kiszámíthatósága az országos politikai döntéshozótól függ.

Vagyis ha helyi közigazgatásként ma átkerül a te felelősséged alá egy olyan kihelyezett szolgáltatás, melyet állami költségvetésből finanszíroznak, akkor semmi sem szavatolja, hogy jövőre ugyanakkora összeg áll majd a rendelkezésedre a kérdéses szolgáltatásra, így azt már a saját forrásaidból kell fenntartanod.

Sőt, az államháztartásról szóló törvény egy

rendkívül perverz kifejezést használ,

ugyanis a központtól helyi szintre áthelyezett szolgáltatás finanszírozása „az állam költségvetéséből és a helyi költségvetésből történik”.

A perverzitás abban áll, hogy nem rögzítették, mennyit fizet az állam és mennyit a helyi közigazgatás, így ha az „állam” a következő évben nem tud vagy nem akar adni, a felelősség a „helyi szintnél” marad, mert a törvény a felelősséget áthárította rá, de a finanszírozás relatív.

Képzeljék el, hogy Romániában a helyi közösségek 75 százaléka esetében a saját (közvetlenül a közösségtől függő) bevétel mértéke a fenntartási szint (bérek és közüzemi költségek) szintje alatt áll – hosszú távú közösségi fejlesztési politikákról már ne is beszéljünk – és 100 százalékban az állami költségvetéstől, a pótköltségvetésektől és 100 százalékban a többség politikai döntésétől függnek. Itt nem a megyei tanácstól vagy a kormánytól függő infrastruktúraprojektekről beszélek, hanem a helyi közigazgatás – olyannyira hangoztatott – minimális autonómiájáról. Rendben, és mit kellene tenni?

Először is, egy szolgáltatást

csak kiszámítható költségvetéssel decentralizáljanak,

vagyis ha holnaptól hozzád kerül egy szolgáltatás és ez 100 lejbe kerül, amire a pénz az állami költségvetésből érkezik, az áthelyezésről szóló törvénynek biztosítania kell, hogy a 100 lej átutalása hosszú távon valós legyen és a költségvetési törvény nem fogja módosítani a forrásáthelyezési szabályokat.

Másodsorban, az állami költségvetés forrásaiból származó költségvetési pénzügyi támogatásokat egyértelmű, tárgyilagos és a többségi politikai döntéshozótól

független szabályok szerint kell biztosítani

a helyi közigazgatásoknak, a politikai döntéshozatali szinttől – helyi vagy országos – függetlenül. A helyi közigazgatások saját forrásainak fedezniük kell a közösségek saját folyó költségeit, a szolidaritás elve és az államilag szavatolt minimális jövedelemszint elve szerint.

Harmadsorban, a román jogrendnek meg kellene határoznia

a romániai közösségek társulhatóságának elvét,

nemcsak a Helyi Fejlesztési Társulások esetében, melyek a közösségek társulási kérdéskörének csak kis részét fedik le, hanem a község gazdasági fejlesztése, a területi szintű településfejlesztés, a közösségi agglomerációk vagy a közösségi társulások adópolitikái szempontjából, a közösségi társulások oktatási, vagy közegészségügyi politikái szempontjából is és így tovább.

Negyedsorban, a decentralizálásra vonatkozó törvényhozási és alkalmazási szintű politikai döntésnek túl kellene lépnie a jó szándék szintjén és hagynia kellene, hogy a decentralizálás tényleg

valós és ne csak nyilatkozatokban létező legyen.

Már átéltem Cozmâncă, Blaga, Dragnea decentralizálását és azt hiszem, hogy ha kíváncsiak lennénk egy polgármester véleményére, bárhonnan Romániából, akkor azt tapasztalnánk, hogy a valódi világban nagy különbség van a nyilatkozatok és a tettek között. Romániában több tonnányi elemzés és tanulmány készült a decentralizálásról és a szolgáltatások kihelyezéséről, de – sajnos – többségük megrekedt az elmélet szintjén.

Nagyon nehéz másoknak átengedni azt a hatalmat, ami a pénzek elosztásából származik. Az utóbbi időben a közigazgatási döntéshozatali decentralizálásról szóló vitát a legtöbbször a regionalizálás gondolata váltotta fel, ahol a meglévő helyi hiúságok, valamint az a kérdés, hogy miként néz majd ki a székely övezet, de nemcsak ez, odavezettek, hogy a folyamat már az elindulása előtt elakadt. Persze, egy decentralizálásról, a pénzek elosztásáról, a kritériumokról és más hasonló dolgokról szóló vita túl technikainak és merevnek tűnik és nem vonzó a közvélemény számára, de a gond valóban létezik, közvetlenül befolyásolja az életünket. Legtöbbször azt tapasztaljuk, ahelyett, hogy a reményeinkkel azokhoz fordulnánk, akiket – a helyzet tudatában – helyi szinten megválasztottunk, a fővárosra vetjük a tekintetünket, mert – nem igaz?! – szeretjük azt mondani, hogy Bukarestben határozzák meg a pontos időt!