A Szvetlana Alekszijevicsnek ítélt irodalmi Nobel-díjban egyfajta politikai tendenciát is felfedezhetnénk, de egy rejtettebbet, amely a kor egy bizonyos típusú érzékenységével kapcsolatos.
Az idei irodalmi Nobel-díj főleg azért meglepő, mert új meghatározását adja az irodalomnak. Ha a szerzőnek dicsőséget hozó fő művét nézzük, akkor láthatjuk, hogy a „poétikusság” háttérbe szorult. A cím angol fordítása inkább riportkötetre utal: Voices from Chernobyl: The Oral History of a Nuclear Disaster. A német nyelvű szerkesztő egy kicsit merészebb: Tschernobyl: Eine Chronik der Zukunft (A jövő krónikája), és ugyanígy hangzik spanyolul is, azzal a figyelmeztetéssel, hogy egy negatív utópiáról van szó.
Csak a franciák helyeztek nagyobb hangsúlyt a poétikus szálra: Supplication, amihez kisebb alcím társul: Tchernobyl, chroniques du monde après l’apocalyps. Ami a román fordítást illeti, mellyel mi is most ismerkedünk, úgy tűnik, mintha teljesen figyelmen kívül hagyná a szöveg „irodalmi” dimenzióját: Dezastrul de la Cernobîl – Mărturii ale supravieţuitorilor (A csernobili katasztrófa – A túlélők vallomásai). A kötet idén jelent meg a Corint kiadó történelmi sorozatában.
De Alekszijevics egész műve azoknak a szerény embereknek a szalagra vett vallomásaiból áll, akik nyomtalanul szoktak eltűnni. Az idei díj bizonyos értelemben visszatérést jelent az egy évszázaddal ezelőtti „hiteles” irodalomhoz, amely naplóregényeket és levélregényeket hozott létre, azzal a különbséggel, hogy a narrátor szerepét játszó szerző ezúttal háttérbe szorul.
de ezúttal hiányzik a szubjektív nézőpont. Az oknyomozati technikaként (Romániában is alkalmazott) „szóbeli történelem” (oral history) és „irodalom” közötti határ egyre elmosódottabbá és az érzelem szempontjából egyre irrelevánsabbá válik. Márpedig az számít – legalábbis mintha ezt állítaná a Nobel-bizottság –, ami érzelmeket kelt bennünk, ami kapcsolatba hoz minket egy igazi és megrázó emberi tapasztalattal.
A Nobel-bizottság egyik tagja nemrég azt mondta, hogy véleménye szerint a nyugati irodalom elfajzott az „üvegházi”, a világ nagy szenvedésétől elszakadt hivatásos írókat kitermelő irodalmi ösztöndíjak hatására. Lehetséges, hogy Szvetlana Alekszijevicsre éppen ez utóbbi – a bonyolult metaforákat a szenvedés egyszerű megismertetésének érdekében mellőző – vélemény nyomvonalán haladva esett a választás. Olvastam néhány kísérletet arra, hogy
de ezek nem tesznek egyebet, mint a legjellemzőbb jellegzetességét homályosítják el. A francia George Nivat, egy neves szlavista és Szolzsenyicin egyik fordítója egy szép beharangozó cikkében azt írta, hogy könyveiben a magnetofon a művészet figyelemre méltó eszközévé vált és hogy maga Tolsztoj is lejegyezte füzetébe a Jasznaja Poljana-i parasztok beszédét, amit aztán úgy adott vissza, mintha csak diktálás alapján jegyezte volna le (http://nashagazeta.ch). A mai szerzőnő viszont már nem mintákat keres az egyszerű emberek beszédéből, hanem megpróbálja a dolgokat éppen az ő szemszögükből nézve – vagy pontosabban őket magukat – bemutatni.
Ebben az irodalmi Nobel-díjban egyfajta politikai tendenciát is felfedezhetnénk, de egy rejtettebbet, mely a kor egy bizonyos típusú érzékenységével kapcsolatos. Míg a 20. még a nagy személyiségek évszázada volt, a 21. a tömegek évszázadaként indult, amelyek kezdenek egyre fontosabb szereplőivé válni a történelemnek. A menekültek válsága, minden általa kiváltott reakcióval együtt, talán a legerősebb jele azoknak a változásoknak, melyek
Éppen az idők folyamán az orosz irodalomnak odaítélt Nobel-díjak nyújthatnak erre egy releváns összehasonlítást: míg a díjat 1970-ben Alekszandr Szolzsenyicin kapta meg, akinek a könyveiben egy magas szintű tudat, egy kivételes ember tanúvallomását találjuk, fél évszázaddal később Szvetlana Alekszijevicsre esik a választás, aki bármiféle szerzői hiúság nélkül egy „jelentéktelen” emberiséget állít színpadra, a nagy névtelen tragédiákra irányítva a reflektorfényt.
Gyakran mondták nagy igazságtalanságnak azok semmibe vételét, akik nem tesznek vallomást, akik nem beszélnek, nem írnak, vagy akiknek nem ismerik el irodalmi teljesítményük értékét. Márpedig a fehérorosz írónőnek odaítélt díj éppen ebbe a kárpótlási tendenciába illeszkedik. A világon óriási mennyiségben átélt tapasztalat, már ami a szenvedést, a szeretetet, a szolidaritást illeti, úgy múlik el, mintha nem is létezett volna, és a mai világ érzi, hogy valakinek legalább egy részét le kellene ennek jegyeznie.
Fotó: Margarita Kabakova / kagge.no
Marian Godină nagyon jól tette, hogy beperelte Dan Tanasă képviselő urat. Aztán azt is nagyon jól tette, hogy újra beperelte. Reméljük, nem fog leállni…
A nagy közös célok helyére a közösségi apátia, az információs fáradás, a megélhetési gondok kerültek, és a képviselet politikai napirendje is átalakult.
Kolozsvár történelmi legközpontját szépen felújították. Viszont van az a por, az a sár a Farkas utcában, meg az, hogy a mi végeinken irtó nehéz valamit jól megcsinálni. Vagy befejezni. Jóvanazúgy! Pedig nincs.
A Csaba-mítosz végső formájának kialakulásában a tanult elit játszotta a döntő szerepet. Kolozsváron mutatták be Hermann Gusztáv Mihály történész A székely eredetmítosz című könyvét.
Az is nagy teljesítmény lesz tőle, ha végigviszi elnöki mandátumát. Az elsőt és egyetlent, mert második biztosan nem lesz, a rendszer láthatóan kezdi megunni az ilyen típusú figurákat.
„Élő kövekből épült lelki templomért” mondtak hálát vasárnap délután Aradon, amikor is Bogdán Szabolcs János királyhágómelléki református püspök megáldotta a belvárosi református egyházközség kívül-belül felújított templomát és parókiáját.
Csoma Botond nem maradt adós a válasszal, szerinte süket duma zajlott eddig az átszervezésről. És az e heti cukiság: Nicușor Dan felpróbált egy VR-szemüveget, bár ő anélkül is pont ugyanúgy mozog.
Földrengésre riasztottak szerdára virradóan az okostelefonok, az Android földrengés-előrejelző rendszere jelzett többek között Székelyudvarhelyen is, földrengésre figyelmeztetve.
A nyugdíjakat 7,3 százalékkal kell emelni – jelentette be Florin Manole munkaügyi miniszter.
A nyomozók tudták hol kell keresni azt nagy mennyiségű pénzt, amelyet november 12-én és 13-án végzett összehangolt nyomozási akciók során találtak meg – mondta az NVVH elnöke az RTL Házon kívül című műsorában vasárnap.
Gabriel Andreescu azt mondja: 15 év húzódozás után után Romániának végre el kellene ismernie Koszovó függetlenségét, mert elképzelhetetlen, hogy a fiatal balkáni ország ismét Szerbia része legyen. Koszovó helyzetét pedig ostobaság a Székelyföld elveszítésének veszélyével társítani.
Gabriel Andreescu azt mondja: 15 év húzódozás után után Romániának végre el kellene ismernie Koszovó függetlenségét, mert elképzelhetetlen, hogy a fiatal balkáni ország ismét Szerbia része legyen. Koszovó helyzetét pedig ostobaság a Székelyföld elveszítésének veszélyével társítani.
Ugye, az van, hogy a Nagy-Magyarország térkép igazi vörös posztó Romániában. A Nagy-Románia viszont nem feltétlenül. Petru Clej véleménycikkét szemléztük.
Ugye, az van, hogy a Nagy-Magyarország térkép igazi vörös posztó Romániában. A Nagy-Románia viszont nem feltétlenül. Petru Clej véleménycikkét szemléztük.
Marian Godină nagyon jól tette, hogy beperelte Dan Tanasă képviselő urat. Aztán azt is nagyon jól tette, hogy újra beperelte. Reméljük, nem fog leállni…
A nagy közös célok helyére a közösségi apátia, az információs fáradás, a megélhetési gondok kerültek, és a képviselet politikai napirendje is átalakult.
Kolozsvár történelmi legközpontját szépen felújították. Viszont van az a por, az a sár a Farkas utcában, meg az, hogy a mi végeinken irtó nehéz valamit jól megcsinálni. Vagy befejezni. Jóvanazúgy! Pedig nincs.
A Csaba-mítosz végső formájának kialakulásában a tanult elit játszotta a döntő szerepet. Kolozsváron mutatták be Hermann Gusztáv Mihály történész A székely eredetmítosz című könyvét.