Mi a bajuk a székelyeknek a román zászlóval?

Dühös lettem, amikor megtudtam, hogy a román veteránok nem tűzhettek ki egy zászlót a Sepsiszentgyörgyi Polgármesteri Hivatal tetejére. Aztán megláttam, hogy az intézmény földszintjén vannak román zászlók. És később BurePişta elmondta, magyar értelmiségiként hogyan látja ő a zászlók történetét. Itt az ideje, hogy ti is megismerjétek a barátom véleményét. (Sever Ioan Miu)

BurePişta szövege:

Nyilvánvaló okokból nem akartam december 1-ére, vagy a nemzeti zászló napjára időzíteni ezt a szöveget, de most, hogy újra „botrány” lett Sepsiszentgyörgyön, nem tudtam megállni – Isten bocsásson meg érte! Így hát, tisztázzuk egy kicsit a dolgokat.

ANTAL Árpád (a szerző, valószínűleg a magyar nevek írásának helyesírását akaratlanul, vagy tudatosan figyelmen kívül hagyó románoknak szánta a kiemelést – a szerk.) polgármester állítólag megtiltotta a román zászló kitűzését a Városháza épületére – legalábbis a román sajtó jelentős része szerint. Nos, egy akkor készült fényképpel bizonyítani tudom, hogy egy román trikolór már addig is lobogott az épület homlokzatán, ahogy azt a törvény előírja. Tehát

a zászló semmi esetre sem volt betiltva,

ahogy azt a román sajtó állította.

Ezen kívül ezek a tisztelt „újságíró” urak és olyan „államférfiak”, mint Oprea és Duşa arra a következtetésre jutottak, hogy a zászlót semmibe vették és megbecstelenítették, amikor a háborús veteránoknak nem engedték meg, hogy a város „idegen uralom” alóli „felszabadításának” 71. évfordulója alkalmából kitűzzenek egy újabb román zászlót, ezúttal a Városháza tornyára.

Nos, a román sajtó megfeledkezik arról, hogy az elutasításnak műszaki oka (az épület biztonsága) volt, mert a toronyra villámhárítót szereltek fel és ezt nem lehet onnan áthelyezni. Lehet, hogy nem ez a leghihetőbb ok, de a nyílt nacionalizmus vádja sem áll meg, amit Kolozsvári Polgármesteri Hivatal gyakorlatáról nem lehet elmondani (ld. a Fancsali-ügyet: autonómia = szeparatizmus). Sőt, a veteránok kérésére a válasz írásban, az esemény előtt megérkezett, tehát ezt a konfliktusos helyzetet el lehetett volna kerülni, ha nem erőltetik a zászló kitűzését. Nem hiába vannak törvényes lehetőségek a Polgármesteri Hivatal döntéseinek megóvására…

Aztán helyi szinten sem maradt el a nacionalista reakció, méghozzá meglepő módon egy mérsékelt, a román–magyar közeledés elősegítéséről ismert politikus részéről:

„Hogy az Istenbe nem fogod fel, hogy ténylegesen az egész román közösségnek adsz pofont, semmibe véve egy olyan fontos jelképet, mint az ország zászlója? És főleg akkor, amikor gyakran arról beszélsz, mennyire fontos a magyar közösség számára a székely zászló?” (Mădălin Guruianu, PNL-s helyi tanácsnok 2015. szeptember 8-án, a Facebook-oldalán)

Ellenkezőleg, éppen a román zászlónak egy magyar többségű város magyar el(vissza)foglalása alóli felszabadítása jeleként történő újbóli kitűzését tartom olyan abszurd gesztusnak, mely teljesen semmibe veszi a helyi magyar közösség érzékenységét, aminek célja újra emlékezetébe vésni, hogy

„ki az úr” a Székelyföldön és Erdélyben.

Mégsem akarom azt mondani, hogy „ez az egész magyar közösségnek adott pofon”, mert nem akarok nacionalista polémiákat indítani. Sokkal inkább a következő végiggondolását javasolom: mi lenne, ha Észak-Erdély Magyarországé maradt volna, a magyarok pedig megünnepelnék Horthy bevonulását? Önök szerint a román etnikumú magyar állampolgárok őszintén örülnének?

Ne értsenek félre! Nem a román állam székelyföldi szuverenitását, hanem a román nemzet magyarok/székelyek feletti uralmát vitatom. Nem tetszik, ha egyesek egyenlőbbek másoknál, márpedig nagyjából ezt sugallja a saját jelképeknek a másik fél jelképeinek elismerése nélküli kikényszerítése. Márpedig

Románia zászlója és himnusza csak a román etnikumúakat képviseli,

a más etnikumú román állampolgárokat nem. Ugyanez a helyzet a román állam ünnepeivel, melyek kizárólag a román etnikai nemzethez tartoznak, ezek közül pedig az egyik éppen egy magyarok számára szerencsétlen napot ünnepel meg (1918. december 1-ét – Erdély egyesülést Románia Királyságával) (voltaképpen ez nem az egyesülés napja, hanem egy vitatott reprezentativitású, kizárólag román nagygyűlés napja, ahol a jelenlévők kifejezték egyesülési szándékukat a román királysággal, nem kevés kollektív jogot, autonómiát ígérve a többi erdélyi nemzeti közösségnek! – a szerk.).

Természetesen elismerem, hogy tekintettel az etnikai nacionalizmus kizárólagos természetére, e téren a székelyek sem állnak jobban. A megyei tanácsok és a polgármesteri hivatalok (melyek azért mégiscsak állami intézmények) által elfogadott székely zászló nem képviseli a megyék/települések összes lakóját. Ugyanez a helyzet a magyar nemzeti ünnepekkel is, melyet nem lehet a románokkal együtt ünnepelni, mert ez utóbbiakra nem vonatkozik. Sajnos, ez a helyzet elkerülhetetlen, mert nehéz közös jelképeket és ünnepeket találni két nemrég még szembenálló nemzeti közösség számára. 1989. december 23. talán ilyen közös nevezője lehetne az összes román állampolgárnak, etnikumtól függetlenül…

Ezzel szemben, ha Svájcban (egy polgári típusú nemzetállamban) élnénk, egyetlen zászlóra lenne szükség, mert az az ország összes polgárát képviseli, nyelvtől, vallástól, etnikumtól függetlenül… Márpedig tekintettel arra, hogy hazánk neve, hivatalos nyelve és jelképei

csak a többségi (román) etnikum közösség tagjait képviseli,

a Románia területén élő többi közösségnek is jogot kell adni arra, hogy megjeleníthessék a saját jelképeiket, melyekkel azonosulni tudnak. Más szóval, ha az ország zászlója és elnevezése nem lenne etnikai jellegű, akkor nem lennének ilyen gondjaink. Végül azt mondanám még el, hogy az etnikai jelképeknek nincs keresnivalójuk az állam intézményein, de akkor hazánk zászlóját is meg kell változtatni, ám nem hiszem, hogy erre egyhamar sor kerül.

Addig viszont az élni és élni hagyni elvet kell követnünk és kölcsönösen tisztelnünk kell egymás jelképeit, a hatályos törvények szűkkeblű alkalmazása nélkül. Ha már amúgy is egy etnikai típusú nemzetállamban élünk (az állam magáévá tette a többségi nemzet jelképeit és nyelvét), ahol más, jelentős számú nemzeti közösségek is élnek (egymillió magyar), akkor a békés együttélés a kisebbségi jelképek elfogadását is feltételezi ott, ahol az indokolt.

Tehát, megismétlem a címben szereplő kérdést: mi a bajuk a székelyeknek Románia zászlójával? Ezúttal röviden válaszolok: az, hogy őket nem képviseli, hiába román állampolgárok ők is, a zászlójukat pedig még a szülőföldjükön sem engedélyezik, melynek létezését szintén tagadják (ld. a „Székelyföld nem létezik” szlogent – a szerz.), holott több száz éve ott élnek. Úgy vélem, a székelyek lojalitását nyitottsággal és megértéssel kell elnyerni, semmiképpen sem olyan nacionalista gesztusokkal, mint például a más etnikumok fölötti győzelem megünneplésével. Jó lenne, ha lassan-lassan lemondanánk az ilyenfajta ünnepekről és nemzeti hősökről, mert a mai szemüvegen keresztül nézve ezek véres momentumok, az elkövetőik pedig gyilkosok. Azt szeretném, ha Románia egyszer etnikai és vallási szempontból semleges állammá válna, abban az értelemben, hogy már nem az etnikumok közösségek közötti kapcsolatok feszültté válását hirdetné, hanem a társadalmi tudás és fejlődés óriási potenciáljaként ismerné el a sokszínűséget.

Megjegyzés: Egy szerkesztő véleménye nem képviseli feltétlenül az egész MagyaRománia/MaghiaRomânia Csapat álláspontját. Ez a cikk BurePişta véleményét tükrözi, a bevezető és a szerkesztőségi megjegyzés kivételével, melyek Severtől származnak. És alább az utolsó bekezdés, melynek szerzője szintén…

Sever: Nagyon nehezen tudom magam túltenni azon, hogy elutasították a veteránok kérését és nem vagyok elragadtatva attól, hogy a román állampolgárok több mint 5 százaléka nem érzi magáénak a nemzeti zászlót. Ennek ellenére BurePişta fentebb sok meggyőző érvet sorolt fel. Mi lenne, ha kilépnénk a vagy-vagy (vagy megszokjátok, vagy távoztok) logikából és megpróbálnánk felépíteni egy olyan Romániát, melyben a mi zászlóink és az ő lobogóik már nem összeférhetetlenek?