Román kormányfék, magyaroknak

A románok mindig rettegtek valamitől. A vándor népek megszállásától, a törököktől, a németektől, a magyaroktól. Hogy valakinek a földünk terményeire, vagy éppenséggel a földünkre fáj a foga. Őrült rettegéssel őrködtünk folyamatosan, ami szétrágta a bensőnket, és megfeledkeztünk arról, hogy örüljünk mindannak, amivel a természet, vagy Isten megajándékozott minket.

Most a menekültektől divat félni. Mert meg fogják ingatni a hitünket. Vagy tudom is én, miféle katasztrófákat fognak okozni. Vagy mecsetek épülnek majd, és megeszi a fene a kereszténységet. Ilyen abszurd okok miatt azokra összpontosítottunk, akiket halálos ellenségeinknek gondoltunk, ahelyett, hogy összefogva szebbé tettük volna élőhelyünket.

Az a szomorú, hogy nem elszigetelt dolgokról beszélek, hanem egy általános, a vezetőktől az egyszerű emberekig mindenkinél tapasztalható hozzáállásról. Felmerült bennem a kérdés, hogy miért? Megfeledkezünk arról, hogy az energiáinkat élet nélküli életre, kitalált harcokra, gyűlöletre, tartalom nélküli formákra pazaroljuk el. Védekező reakciókat váltva ki azokban, akiket lenézünk, és akik érzik az elutasítást, bár nem értik az okát.

Eltérő vallású, csontozatú, színű, vagy más népekből származó emberekkel élünk együtt.

Vagy olyanokkal, akik nem értenek egyet velünk. Vagy szegényebbek, vagy ellenkezőleg, gazdagabbak nálunk. A kisgömböc és a szomszéd kecskéje nem mesék, hanem évszázadokat túlélő tények, melyeket kezelésre érdemes természetességgel adtunk át egyik nemzedékről a másikra.

Régóta nem mentem Piatra Neamţ felől Marosvásárhelyre. Van annak már 15 éve. Akkoriban egy kis játékautóval, egy használtan vett Oltcittal jártam. Muszáj volt mennünk, rendkívül fontos találkozónk volt, és nem gondolva végig alaposan, nekivágtunk ezzel a játékautóval a kalandnak, mert úgy gondoltuk, hogy a haza útjai csakis olyanok lehetnek, amilyen a Iaşi és Fălticeni közötti, amelyen gyakran jártam hazafelé. Nem álmodoztam autópályáról, de elég sima útban reménykedtem.

Piatra Neamţ felé vettük az irányt. Az út nehéznek, de páratlanul szépnek is ígérkezett. Felkapaszkodtunk a csodálatos Békás-szorosig, ahonnan lefele kellett vennünk az irányt Gyergyószentmiklós, Szováta és aztán, már síkságon Marosvásárhely felé. Moldvában az út még megfelelt a reményeimnek.

Ahogy átkeltünk a hegyen és Erdélybe értünk, majd hanyatt vágtuk magunkat. Képzeljék el, hogy gurulnak az úton és minden rendben van, a pálya aszfaltos, a motor boldogan dorombol. Zenét hallgatnak, nevetnek, erről-arról beszélgetnek. De hirtelen valóságos kráterek bukkannak fel. Óriásiak és nehezen lehet kikerülni őket, mert az egész út tele van velük. Az elsőkbe bele is szállsz, el sem tudtad képzelni, hogy ugyanaz az út az X-dik kilométerkörig tükörsima, onnan pedig siralmas. Miért, kérded ostobán.

Beléptünk a magyar övezetbe,

mondja az útitársad, miközben igyekszik elkerülni a tengelytörést.

És, kérdezed csodálkozva. Ez nem Románia?

De igen, de az ide érkező pénzek a nullához közelítve elfogynak.

Miért, erősködsz, még mindig értetlenül.

Mert a kormányon lévők így akarják féken tartani a magyarokat, mélyszegénységgel, iszonyatos utakkal, kevés pénzzel.

Hülyeségnek tartottam. Pszichiátriára való eset csak azért hagyni fejletlen állapotban az ország egyik részét, mert ott a magyarok vannak többségben. És aztán még

elvárnád, hogy hazafiak legyenek

és szeressék az anyaországukat (a szerző itt Romániára utal – a szerk.)? Hisz nem vakok! Ez olyan, mintha két gyermeket nevelnél. Az egyiket reggeltől estig vernéd és gyakran éheztetnéd. A másik csak öleléseket, csókokat és jó ételeket kapna, plusz még süteményt is. Aztán meg elkeseredetten elmennél a pópához, elpanaszolva, hogy nem érted, miért gyűlöl az egyik gyermeked.

Ne mondják, hogy a pénz a helyiektől függ. Nem hiszem. Romániában csak szimulálják a demokráciát. Igen, létezik helyi tanács és megyei tanács, melyek úgy tesznek, mintha határozatokat fogadnának el. De amikor a megvalósításukról van szó, minden beruházáshoz (főleg a jelentősekhez) kormányzati engedély és pénz kell.

Amikor pedig a kormány csak az egyik gyermekét szereti, a másikat pedig rabszolgasorban tartja, mit vethetsz az utóbbi szemére?