1952 és 1968 között Románia közepén létezett egy szovjet mintára létrehozott magyar autonóm tartomány. Ezt a kísérletet a kommunista diktátor, Sztálin kényszerítette ki a budapesti kommunista vezetők nyomására. A romániai rezsim ezt a helyzetet arra használta fel, hogy megpróbálja megoldani az erdélyi magyar kérdést. (Hehe, ez a nap vicce, de hát végül is megoldotta – a szerk.)

Romániában 1950-ben került sor az első világháború utáni,

szovjet mintára végrehajtott közigazgatási átrendezésre.

Ennek megfelelően az 58 megyéből 28 tartomány és 177 rajon lett. Két évvel később, a törvény módosításával hajtották végre e rendszer első átrendezését, melynek nyomán a volt Maros és Sztálin régiók tíz járásának összevonásával létrehozták a Magyar Autonóm Tartományt. A döntésre egy Moszkva által kikényszerített alkotmány nyomán került sor, a diktátor Sztálin ugyanis engedett a budapesti nyomásoknak. (Ez a nap másik vicce. El bírják képzelni, hogy a magyarok nyomást gyekorolnak Sztálinra? – a szerk.)

A Magyar Autonóm Tartomány 1960-ig létezett ebben a formában. Marosvásárhely volt a régió központja, területe pedig nagyjából a jelenlegi Kovászna és Hargita megyéket, valamint Maros megye keleti részét foglalta magába. A régió területe körülbelül 13.550 km2, lakossága pedig kb. 730.000 fő volt, többségében magyar. A román és a magyar volt a régió hivatalos nyelve. Az 1956-os népszámlálás szerint a lakosság 77,3 százaléka magyar (székely), 20,1 százaléka román, 1,5 százaléka roma, 0,4 százaléka német és 0,4 százaléka zsidó volt.

„A Magyar Autonóm Régió létrehozása egyszerű politikai kísérlet volt, mellyel a román hatóságok a szovjet módszer alkalmazásával próbálták megoldani a nemzeti kérdést. Egy

valódi közigazgatási-területi és kulturális autonómia illúzióját nyújtva

a magyar kisebbségnek a székely régióban, a román hatóságok 1953-ig a Magyar Népi Szövetség által a térség lakóira gyakorolt befolyása révén akarták ellenőrzésük alatt tartani ezt a kisebbséget. A Szövetség feloszlatása és a magyaroknak a PMR-be (Partidul Muncitoresc Român – Román Munkáspárt – a szerk.) történt beolvasztása után a pártvezetőség arra igyekezett rábírni a magyar értelmiséget, hogy alávesse magát a kommunista politikának, azt remélve, hogy ezáltal megerősíti a befolyását és politikai ellenőrzését a térségben. Semmi esetre sem akarta megengedni a magyar kisebbségnek, hogy igazi politikai és területi autonómiával rendelkezzen, mert nem akarta megkockáztatni a régió kikerülését ellenőrzése alól. Ez a politikai mentalitás tökéletesen beleillik a szovjet modellbe, melyet a Moszkva befolyási szférájába tartozó népi demokráciák egyike sem mert figyelmen kívül hagyni”, írja prof. Claudia Tişe Közigazgatás és politika a Magyar Autonóm Régióban (1952–1968) (Administraţie şi politică în Regiunea Autonomă Maghiară (1952–1968)) című könyvében.

Egy újabb átszervezésre 1960-ban került sor, amikor elfogadták az új elnevezést, a Maros–Magyar Autonóm Tartományt. Két, 1952-ig Maros tartományhoz tartozó, zömmel románok által lakott rajont (Marosludas és Dicsőszentmárton) Kolozs tartományból a Maros-Magyar Autonóm Tartományba helyeztek át. Ezen kívül két zömmel magyar lakosságú rajont (Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy), melyek 1950–1952-ig Sztálin tartományhoz tartoztak, Brassó tartomány kapott meg. Ezekkel a módosításokkal a magyar lakosság aránya 77,3 százalékról 62,2 százalékra csökkent.

„A Magyar Autonóm Tartomány létrehozását eltérően fogadta a térségbeli lakosság. Az ottani románok számára ez olyan közigazgatási struktúra volt, mely veszélyeztethette megszokott életmódjukat. Attól tartottak, hogy az új magyar helyi közigazgatási vezetés hatalomba kerülésével

a román lakosságot ki fogják szorítani

a régió politikai és társadalmi életéből. Az új autonómiát fenntartásokkal fogadták a térségbeli, bizonyos magyar értelmiségi körök által terjesztett nacionalista megnyilvánulások miatt, melyek azt remélték, hogy politikai autonómiává változtathatják a kulturális és közigazgatási autonómiát. Létezett egy olyan félelem, hogy a térség a román politikai közigazgatástól független magyar régióvá változhat”, állítja még Claudia Tişe. A történész szerint Magyarország és Románia bel- és külpolitikáját a térségbeli szovjet érdekek határozták meg és koordinálták, Moszkva pedig azt követelte a két államtól, hogy diplomatikusan, a szovjet modell alkalmazásával oldják meg nézeteltéréseiket.

A Maros–Magyar Autonóm Tartományt az 1968 februárjában elfogadott új területi átrendezéssel számolták fel. Ezt az új bukaresti vezető, Nicolae Ceauşescu készítette elő már 1965-ben, az új alkotmány elfogadásával. „Nicolae Ceauşescu elképzelése szerint a kulturális és regionális autonómia szovjet modellje 1965 után már nem volt életképes a román politikai és nemzeti rendszer számára. Ő más szemszögből közelítette meg a nemzeti kérdést, elhatárolódva Gheorghe Gheorghiu-Dej sztálinizmusától. Úgy vélekedett, hogy

meg kell szüntetni a Magyar Autonóm Tartományt,

a nemzeti kisebbségeket pedig a román nemzeti és állami egység keretében asszimilálni kell. Az 1965-ös alkotmányt úgy alakították ki, hogy abban szerepeljen a hazai kisebbségek minden kulturális és nemzeti igénye. Igaz, hogy az sem szavatolta a teljes körű alkalmazásukat. Ennek ellenére, Romániában létezett magyar nyelvű oktatás és kultúra, kétnyelvűség az állami intézményekben ott, ahol zömmel magyarok éltek”, állítja Claudia Tişe.