Lidércessé válik a kínai álom

Kína jelenlegi politikája nagyon hasonlít arra, amit Nicolae Ceauşescu is hirdetett: egy masszív beruházásokon és exporton alapuló gazdaságról van szó. Úgy tűnik, az „egy ország, két rendszer” ellenére mégis délibáb marad a keresleten és kínálaton alapuló gazdaságra való áttérés.

A gazdaság kapitalista része csak néhány különleges fejlesztési övezetre korlátozódik, máshol az új társadalom kiirtását jelentő szocialista gazdaság élvez elsőbbséget. Ezek a gondolatok mintha a Nicolae Ceauşescu által a PCR (Román Kommunista Párt – a szerk.) kongresszusain mondott beszédekből származnának.

Kína gazdasága távolról sem a mintegy 18.000 milliárd dollárnyi fogyasztáson alapuló amerikai gazdaság klónja. Nagyjából olyan, mint amilyen Romániáé volt 1989-ig, de egy 1,3 milliárd fős népességre méretezve.

Pártvezérelt boom

Az a turbókapitalizmus, amiről George Friedman a 90-es évek végén beszélt, valójában néhány különleges fejlesztési övezet határain belülre korlátozott kapitalista elemekkel megtűzdelt kommunizmus.

A kínai vezetők nem túl nagy közigazgatási szakértők, és nem is hatékonyak. Valójában a kommunista párt iskolájában létrehozott aktivisták, akik ahhoz szoktak hozzá, hogy ellenőrzésük alatt tartsanak minden tevékenységet az országban. A romániai testvérpárt kádereivel szembeni különbségek csak árnyalatiak, nem alapvetőek.

Teljes mértékben figyelemre méltó az alig 30 év alatt megvalósított lenyűgöző fejlődés. De nem szabad megfeledkezni arról, hogy e boom alapját a folyamatos eladósodás képezi. Igaz, nem az államé, hanem a cégeké és a lakosságé. A gazdasági mechanizmusok működését egyes elemzők egy pilótajátékhoz hasonlítják. Ezek olyan befektetési alapok, melyek újabb befizetésekből termelnek profitot, mint amilyen a FNI (Nemzeti Fejlesztési Alap – a szerk.), vagy Caritas volt (e két utóbbi a 90-es évek Romániájában keveseknek nagy nyereséget, a tömegeknek viszont nagy veszteségeket okozó országos szintű, állami, politikai, gazdasági szálakkal rendelkező pilótajáték volt – a szerk.). De a pilótajátékoknak egyetlen végkifejletük van: a csőd.

A gazdasági növekedés az utóbbi két évtizedben elérte a hihetetlen 56-szoros mértéket, amivel Kína

világviszonylatban a második helyre került.

Ehhez azonban abszolút mindent feláldoztak: ebből származik a kínai gazdasághoz kapcsolt „turbó” előtag is. Gyakorlatilag nem törődtek a környezetvédelemmel, az egészségbiztosítással, a szennyezéssel, vagy a szociális védelemmel.

A jüan 1994-es meredek, 60 százalékos leértékelésével hozták létre az exportboomot. Ez azért volt lehetséges, mert a teljes adósság nem haladta meg az 500 milliárd dollárt. Mára viszont ez az adósság meghaladta a 28.000 milliárd dollárt. Ezért nem lehet most a nemzeti valuta leértékelésével növelni a versenyképességet.

A kínai acélipar, például, az utóbbi 20 évben a tizenegyszeresére nőtt, 125 millió tonnáról – ami amúgy is magasabb volt a 90-es évek közepén, mint az AEÁ, vagy Japán termelése – a tavalyi 1,1 milliárd tonnára. Különben Ceauşescunak is ez volt a célkitűzése, vagyis az egy főre eső egymillió tonnás termelés. De Kína sem tud felhasználni ennyi acélt, mint ahogy exportálni sem tud olyan sokat, hogy ezzel lekösse a teljes termelési kapacitást, még dömpingáron sem.

Túldimenzionált és ellenőrzés alól kiszabadult

A kínai acélművek valójában máris válságban vannak, 5 százalékkal csökkent a termelésük az előző év hasonló időszakához képest, 26 százalékkal alacsonyabb áron, mint januárban és 40 százalékkal a három évvel ezelőtti maximum alatt. Az acélipari egységek az első negyedévben 3,5 milliárd dollárnyi veszteséget könyveltek el, a kereslet pedig folyamatosan csökken.

Kína a közeljövőben arra kényszerül majd, hogy bezárja a termelési kapacitásai felét, vagyis mintegy 400-500 millió tonnányi felesleges kapacitása lesz az építkezési boom lecsengése után, a világ többi része pedig akadályokat fog gördíteni a kínai export elé. Ez a példátlan léptékben végrehajtott hibás beruházások természetes következménye. Az acélipar zuhanásának súlyos következményei lesznek, főleg az egyiparos térségekben, és magas munkanélküliséghez, valamint zavarokhoz vezet majd a vas- és acélgyártás láncolatában.

Ezen kívül az abszurditásig túlméretezettek az infrastrukturális beruházások, a cementgyártásban használt óriási égetőkemencéktől az építőipari berendezéseket gyártókig és a beruházásokhoz szükséges telkekkel kereskedőkig. Hihetetlennek tűnik, de Kína alig három év alatt több cementet használt fel, mint az AEÁ az egész előző évszázad alatt! Kína 2011 és 2013 között

6,6 milliárd tonna cementet használt fel,

míg az AEÁ az 1901 és 2000 közötti időszakban 4,5 milliárdot.

Röviden, a kínai gazdaság ellenőrzési eszközei már nem eredményesek és nem képesek stabilizálni a gazdaságot. De a pekingi vezetőség, attól tartva, hogy elveszíti az ellenőrzést és annak érdekében, hogy megússza az elkerülhetetlen összeomlást, az elnyomás politikájával igyekszik majd megelőzni a népi lázadásokat.

Ez viszont megnövelheti majd a tőke exodusát Kínából, ami nyomást gyakorolna a jüan árfolyamára.