Kik kezelték – és hogyan – a „rendszer-váltókat” 25 évvel ezelőtt? Erről beszélgettek politológusok, történészek a New York kávéházban.
A közép-kelet-európai – vagy az egyik résztvevő megfogalmazásával: köztes-európai – rendszerváltások huszonötödik évfordulója szolgáltatott apropót arra a kerekesztal-beszélgetésre, amelyen Zsebők Csaba történész, publicista, Bakk Miklós politológus, egyetemi oktató, Toró Tibor egyetemi oktató és Varga Norbert politológus, a soproni Nyugat-magyarországi Egyetem tanára elemezte a két és fél évtizede történtek természetrajzát, már ameddig a KMN és a New York szálló párhuzamos programjai ezt lehetővé tették.
Varga Norbert bevezetőjében kitért a magyarországi rendszerváltást megalapozó folyamatokra: szerinte ami Magyarországon történt, az sok tekintetben eltér a többi kelet-közép-európai ország rendszerváltásától. Magyarországon 1963-ig kőkemény totalitárius diktatúra működött, amelynek a jövőbe vetett kommunista hit képezte az ideológiai alapját. Az ’56-os forradalmat követő megtorlásoknak a ’63-as amnesztiarendelet vet véget, és ez egyben egy hosszú reformfolyamat kezdete is.
Magyarország esete ebben példa nélküli, mutat rá Varga, mert a keleti blokk többi államában nem kezdődött ennyire korán a rendszer „felpuhulása”: az ideológiai legitimációt felváltja a materiális legitimáció – innentől
nem a szebb jövőbe, hanem a „szebb javakba” vetett hit
válik a rendszer alaphangulatává. A ’68-ban meghirdetett új gazdasági mechanizmus oly módon alakítja át a rendszer szerkezetét, ahogyan azt ma Kínában látjuk: egyfajta „jóléti kommunizmusról” – közkeletű elnevezéssel: gulyáskommunizmusról – beszélhetünk (a 80-as években egyébként a Budapesten megforduló kínai közgazdászok sokat tanultak a magyar példából). Az állampárt szépen lassan feladja az élet minden területére irányuló kontrollt, ami a többi totalitárius rendszerben akkor még elképzelhetetlen.
Zsebők Csaba, Bakk Miklós, Toró Tibor és Varga Norbert
Később aztán ismét jön egy autoriter fordulat Grósz Károlyékkal, de a diktatúra már túl erőtlen a rendszer bukásának feltartóztatásához, a regnáló Magyar Szocialista Munkáspárt belső reformerei ezt jó érzékkel ismerik fel, és hajlandók önként átadni hatalmuk egy részét. Közben megszerveződik egy erős ellenzék, amely kétosztatú, de képes az együttműködésre: a ’85-ös monori találkozón még együtt van jelen a népi, nemzeti, plebejus vétetésű, valamint az urbánus, liberális irányultságú értelmiség.
Az értelmiség amúgy is kulcsszó: Varga szerint a magyarországi átmenet abban különbözik a többi kelet-közép-európai rendszerváltástól, hogy
nagyon erősen elitista jellegű.
A tömegek csak kívülről, passzívan támogatják a folyamatot, hiányzik egy olyan alulról szerveződő demokratikus bázis, mint a lengyel Szolidaritás. A hatalomváltás a később MSZP-vé váló kádári állampárt belső reformerei (Pozsgay Imre, Nyers Rezső, Horn Gyula, Németh Miklós) és az ellenzéki elitcsoportok, a frissen meg- vagy újjáalakult demokratikus pártok (az Antall József vezette MDF, az SZDSZ, a Fidesz, a Kisgazdapárt) közötti egyezkedés eredménye. Ennek az a következménye, hogy
elmarad az össznépi katarzisélmény
– ettől válik felemássá a magyar rendszerváltás.
Zsebők Csaba nem ért egyet Varga Norberttel abban, hogy az állampárt reformszárnya – némi gorbacsovi hátszéllel – gyakorlatilag önként mondott volna le a hatalmáról: az „ügyes technokraták” egyszerűen csak előremenekültek, és épp ezáltal sikerült átmenteni hatalmuk jelentős részét az új rendszerbe. Ezt a hatalmat először politikaiból gazdaságira konvertálták, hogy aztán ’94-ben, immár demokratikus legitimációval a politikai hatalomba is visszatérjenek. Zsebőknek nincs jó véleménye a gazdasági reformfolyamatról, a gulyáskommunizmus szerinte „eltrágyásította” a közerkölcsöket. A magyar rendszerváltás azért is deficites, mert nem volt egy olyan formátumú, karizmatikus politikai vezető (még Antall sem), mint Lengyelországban Lech Wałęsa, Csehországban pedig Václav Havel.
A karizmatikus vezető kérdéséhez kapcsolódva Bakk Miklós elmondja, hogy ezek a figurák valamilyen módon egyszemélyben „összesűrítették” az illető nemzet történelmi karakterének kvintesszenciáját: Havel a cseh polgári hagyományokat, Wałęsa a lengyel plebejus nemzeti ellenállás szellemét testesítette meg.
Románia történelmének kvintesszenciája ezek szerint Ion Iliescu.
„Ahogy a székely bácsi mondaná: mecsoda különbség”, tréfálkozik fanyarul Bakk.
A rendszerváltás elitista jellegével kapcsolatban Bakk Miklósnak az a véleménye, hogy ezeket a folyamatokat nem szerencsés a „tisztán forradalmi út” és az „elit egyezkedés” kettősségében vizsgálni: ő Timothy Garton Ash nyelvi leleményét, a „refolution”-t ajánlja az események megértésének kulcsául (a „reform” és a „revolution” szavak összevonásából). A román átmenet is csak részben forradalmi: a kommunista párt Iliescu vezette másodvonala nagyon hamar meglovagolta a népi lázadást, az új rendszert megalapozó döntések – például a köztársasági államforma áterőltetése – már a kulisszák mögötti egyezkedések eredményeként születtek. Másrészt pedig a romániai forradalom nem egy tudatos civil szervezkedés következménye, hanem egy amorf népi érzület kifejeződése, hiszen a keleti blokkból talán Ceaușescu Romániájában volt a legerőtlenebb az ellenzéki civil társadalom.
New York, New York…
Toró Tibor szerint az újdonsült elitek rendkívül fragmentáltak, ezért még a demokratikus rendszer alapjaiban is nehezen tudtak megegyezni, és mivel a politikai hagyományok folytonossága közel fél évszázadra megszakadt,
újból ki kellett találniuk a demokrácia alapfogalmait,
létrehozni az új törésvonalakat, mint a jobb- vagy a baloldal szembenállása. „Olyan emberek lettek demokraták, akiknek nagyon kevés támpontjuk volt a demokrácia működéséről”, húzza alá Toró.
És ezáltal csak részben kapunk választ arra a fogas kérdésre, hogy mi volt előbb: a politikai tyúk (a demokrácia intézményrendszere) vagy a politikai tojás (a demokraták) – bár tippjeink lennének.
(szöveg: Papp Attila Zsolt; fotók: Mohácsi László)
