Agresszív píszík

A jelenkori demokrácia a kisebbségek (szinte totalitárius) kultusza irányába fejlődött. Ez a politikai korrektség következménye. Mi ez az írás, egy újabb neokonzervatív támadás a „PC-baloldal” ellen? Onnan fúj a szél, amit Paul Barbăneagră a „Nyugat kalifornizálódásának” nevezett? Nincs itt semmi támadás. Csak megpróbálom leírni ezt az ideológiát, feltárni az okait és felmérni a gondolkodásunkra és társadalmunk megszervezésére gyakorolt következményeit.

Mert mondjon bárki bármit, a politikai korrektség (political correctness, PC) nemcsak a poszt- és neo-marxista baloldalt hódította meg, hanem a fő egyetemi citadellákat is bevette – az UCLA-tól a London School of Economics-ig…

A szárnyakról más hadseregek – mint például a „gender-tanulmányok” frontjára besorozottak – által támogatott

új etikai konformizmus-tankönyv

egyre hatékonyabb inkvizícióként cselekszik. Miért az inkvizíciót hozom fel és nem valamiféle modern Leviathánt? Mert a tridenti katolicizmus doktriner törvényszékéhez hasonlóan a PC a javadat akarja, segít a megváltás elnyerésében.

Először is az emlékezettől váltsd meg magad. A PC-embernek többé nincs emlékezete. Arra nevelték, hogy a gyűlöletes fehér ember múltját elmondhatatlan szörnyűségek gyűjteményének lássa. Semmit sem lehet már megmenteni a Nyugat eddigi katonai, intellektuális, vagy vallási dicsőségéből. Minden hazugság, a nép ópiuma, rabszolgaság, jogtalan hódítás, társadalmi elnyomás, gyilkosság, genocídium, nemi erőszak volt.

Mint minden – elkerülhetetlenül radikális és utopisztikus – forradalom, a PC is a „tabula rasa”-ból indul ki: 10.000 évnyi elhibázott, hibás, perverz, irracionális történelmet fognak végre kijavítani egy hajthatatlan erkölcsi rendőrség segítségével, mely a többséget, a fehér fajt, a kereszténységet, az állítólagosan „magas” kultúrát hibáztatja. Azt az abszurd kánont, mely szerint Novalis vagy Shakespeare talán mégiscsak fontosabb, mint ez vagy az a harlemi „street performer”, vagy valamilyen, a gyarmatosítás utáni igazságtalanságokon felháborodott nigériai rapper…

Cserébe a PC dicshimnuszokat zeng az etnikai, szexuális kisebbségekről, vagy legalább a „második nemről” (Simone de Beauvoir szavaival). De a PC-ben van még egy szigorúan totalitárius vonás is:

a vádaskodás sztálinista típusú általánosítása,

az alternatívák nélküli félremagyarázás, az árnyalatok megsemmisítése, a dualista sémák abszolutizálása, az apriori gyanakvás mániája. Egy ilyenfajta viselkedéssel szemben pontosan úgy érzed magad, mint aki bekötött szemmel áll néhány méterre a kivégzőosztagtól.

Hiába hivatkozol az ártatlanságodra, a jóhiszeműségedre, az igazság keresésének intellektuálisan semleges óhajára. Bűnös vagy, mert fehér vagy, hiszel Jézus Krisztusban, szereted a „magas” kultúrát – a pre-szokratikusoktól Wittgensteinig – és azt szeretnéd, ha ükunokáid ne Bamakóként tekintsenek Párizsra.

Sok konzervatív filozófus – olvassák, például, az angol Roger Scrutont – már elítélte ezt a mérgezett és végső soron öngyilkos kisiklást. De a kemény értékek megvédése révén történő jogos önvédelemhez való visszafordulásuk nem volt meggyőző, vagy a média elszabotálta.

Hiába mutattak rá, hogy a kisebbségek bálványozása ez utóbbiak bármiféle erkölcsi, polgári, intellektuális többség feletti diktatúrájához vezet. Hogy ez torzítja az értékek természetes kiválasztódását. Vagy, hogy a biankó csekkek alapján történő vezeklések igazságtalanságokat és képmutatást eredményeznek.

Tovább folytatódik a „bűnös” többség kasztrációjának és angelizációjának folyamata és már bármiféle szégyen nélkül: feltételezem, hogy még emlékeznek annak a – Nobel-díjas – professzornak az esetére, akit elbocsátottak egy nagy brit egyetemről, mert egy ázsiai kongresszuson tett néhány „szexistának” tartott kijelentést… (Nicholas Taleb hivatalosan bojkottálja a kérdéses egyetemet).

Amikor egy totalitárius etika megfoszt a munkahelyedtől, öncenzúrát javasol, vagy éppenséggel kényszerít rád, megbélyegez és gyakran közszolgálati adókon lefolytatott médiakampányokkal gyilkolja le az imázsodat, akkor a demokrácia komolyan meginog. És pont ez történik.

Nekünk, románoknak, pedig túl kevés demokratikus tapasztalatunk van ahhoz, hogy hatékony ellentesteket termeljünk ki magunkban a „politikai korrektség” alattomos agressziójával szemben.

A PC kérdése

a jó szándékok feletti önkényes monopóliummal kapcsolatos.

Csak – az „áldozati” szerepüket nagyon is jövedelmezően gyakorló – híveinek van joguk megmondani, mi a jó, kikényszeríteni ezt a jót és elítélni bármit, ami csak eszükbe jut.

Azt mondják, például, nekünk, hogy primitív, zömmel és reziduálisan falusi, macsó, a (Lucian Boia által leírt „elrománosítási” évszázad után) a kisebbségekkel szemben intoleráns társadalom vagyunk.

OK. De akkor miért ne a keresztény-demokrata, vagy egy modernitásra nyitott ortodox humanizmus irányzatán keresztül tanulnánk meg a demokratikus tolerancia szabályait?! Miért annak a gondolatnak az akadémikus terjesztésével csökkentsem Vasluiban a nemi erőszakok számát, hogy minden férfi potenciális erőszaktevő (ahogy a radikális feminizmus állítja), ahelyett, hogy a nőiesség, mint az isteni anyaság reflexének keleti teológiáját hoznám vissza modern szociológiai és retorikai formákkal? Ezek csak kérdések formájában említett egyszerű példák. A listát, persze, még tovább lehetne folytatni.

Azt szeretném, ha ez a szöveg elindítana egy komolyabb vitát a politikai korrektségről. Furcsa: egyre elnyomóbban lép fel, mégis sok – már pavlovosodott – ember fel sem fogja, hogy… áldozata lett. Áldozata? Igen, az offenzív viktimizálódás ideológiája irtózik a diszkriminálásoktól…