Nem gyűlölni kell a magyarokat: tanulni tőlük!

Az elv megvan. Már csak alkalmazni kellene.
Hirdetés

Tegnap részt vettem az ország nemzeti himnuszának napja alkalmából szervezett egyik hivatalos rendezvényen. Hol is kezdjem? Csalódott vagyok…

Az érzéseim, benyomásaim, óhajaim, elégedetlenségeim természetesen, nem fontosak túlságosan a környezetem szemszögéből nézve. De nem értem, egyes románok MIÉRT fröcsögnek mindenfelé, amikor a magyarok a saját különleges napjaikat ünneplik, miközben ők, a románok nem képesek: 1. tisztességes időpontban megszervezni az ilyenfajta eseményeket, hogy minél többen részt vehessenek rajtuk; 2. az emberek miért nem tesznek meg mindent, hogy részt is vegyenek az ilyenfajta eseményeken.

Fojtogat egyesek közömbössége, akik ujjal mutogatnak a magyarokra, mert „újra utcákra vonultak”, ők viszont képtelenek 20 percet szánni arra, hogy elénekeljék országuk himnuszát, melyet akkora „igyekezettel” „védelmeznek” a „gonoszoktól”.

Ki nem enged ünnepelni, ember?

Igen, igaz, az ilyenfajta eseményeket általában délben tartják, akárcsak a tegnapit, amikor mindenki dolgozik, mintha a hatóságok nem szeretnék, ha az emberek örömmel részt vehetnének azokon, mintha szégyellnék néhány lélek összegyűjtését Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) szobra elé, nehogy „beszólások” legyenek.

De azért a sepsiszentgyörgyiek többsége az állami szektorban dolgozik. Arról nem is beszélve, hogy hány csinos hölgy lép ki 10-11 körül az ANAF (adóhatóság – a szerk.) kapuján és megy „terepre”, hogy aztán teli szatyrokkal térjenek vissza a bevásárlásról. Ahányszor valamelyik intézménybe telefonálok, az emberek többsége vagy „gyűlésen”, vagy – szintén – „terepen” van. Évente kétszer-háromszor hol vagytok?

Nemrég közzétettek egy tanulmányt, melyet Daniel David pszichológus koordinált. A címe: A román nép pszichológiája. A románok pszichológiai profilja (Psihologia Poporului Român. Profilul Psihologic al Românilor). Ebből az derül ki, hogy

az emberekkel szembeni bizalmatlanság

a románok fő jellemvonása. A másokkal való törődés nem terjed túl a család szintjén. És szintén jellemző a románokra, hogy a társadalom erejét keresik, „de képmutató módon, egy olyan kollektivista kultúrának megfelelően, melyben rossz néven veszik, ha kilógsz a sorból, ezt pedig a szerénység és a másokért hozott áldozat álarca mögé rejtik (pl. ’én nem szeretném a hatalmat, de ez emberek ezt követelik tőlem…’)”, a HotNews szerint.

Nem szívesen ismerünk magunkra ebben a leírásban… sőt, vitatjuk tanulmány hitelességét és azt mondjuk, hogy egy olyan valaki által készített hamisítvány, aki rossz színben akar bennünket feltüntetni.

Hirdetés

Nem, román testvérek! Ez az igazság, népként ilyenek vagyunk. Persze elképzelhető, egyénként nem érezzük úgy, hogy „vaj van a fejünkön”, de nemzetként ilyenek vagyunk. Ennek bizonyítéka a tegnapihoz hasonló események „fejbevágó” létezése. Nem tudom, hogy volt-e száz civil ruhás ember. Lehet, hogy a szám túlzás, mégis úgy hallottam, hogy többen voltak, mint általában a himnusz napján. Szomorú!

Ahogy azt kollégám, Mirela Cara írta (A román a románok legnagyobb ellensége),

mi vagyunk a saját ellenségünk.

Ha mi nem küzdünk meg azért, amink még megmaradt, akkor senki sem fogja megtenni helyettünk. Unalmasnak tartjuk népzenei előadásokra járni, vagy a népviseletet népszerűsíteni. A gyermekek menekülnek mindentől, ami a nép múltjával kapcsolatos és kinevetik azokat a társaikat, akik valamilyen román népművészeti tárgyú műhelybe, vagy tanfolyamra iratkozik be. Nem tudjuk, hogyan mutassuk meg nekik a szépet és inkább „márkás” ruhákba öltöztetjük őket, hogy ne nevessék ki őket az iskolában.

Népként hamis értékeink vannak, a magyarokkal ellentétben.

Hatévnyi együttélés után még mindig elcsodálkozom, milyen szépen ötvözik nevelésükben az újat a régivel. A gyermekek már kiskorúkban megtanulnak nemezelni, mert a kultúrájuk része, büszkén hordják a népviseletet, és minden alkalommal, nemcsak a magyarok napján, népdalokat ismernek és így tovább, és így tovább. Csak azt vesszük észre, amit akarunk, vagyis mindig a negatív dolgokat, nem tudjuk átvenni a jó példákat, attól félve, hogy ezzel sérülne a „kisebbségi többségi” imázsunk.

A nemzeti himnusz napjára eljöttek a magyarok, de a románok nem értek rá. Meggyőződésem, hogy majd megkapom a magamét ezért a bejegyzésért, de őszintén, nem érdekel. Amúgy is úgy tűnik, hogy sokan a kommentáláson kívül mást nem tudnak. Legfeljebb csak áldozati szerepben tetszelegni.

Ismétlem: ki nem enged ünnepelni, ember?

Hirdetés