Néhány héttel ezelőtt az egyik legnézettebb esti tévéműsor (Jocuri de putere, avagy Hatalmi játszmák, Rares Bogdan műsora, Realitatea TV, július 7. Az ominózus műsor nem nézhető az archívumban, lásd a linket – a szerk.);egy magyar nemzetiségű román állampolgár gesztusáról szólt, aki nyilvánosan széttépte a trikolórt – a miénket, nem Magyarországét –, miközben ugyanezt a sorsot, vagyis a szétszakítást kívánta Romániának.
A képernyő alján eközben a következőket lehetett olvasni: „Íme, ki akarja Románia feldarabolását.” Vagy: „Az ország külső és belső ellenségei.” Ohó, mondtam magamban, az a veszély fenyeget minket, hogy kívülről az oroszok, belülről a magyarok áldozatául esünk. Némileg megnyugodtam, amikor láttam, hogy a kérdéses polgár egy fanatikus nacionalista, akinek nincs ki mind a négy kereke (Csibi Barnáról van szó – a szerk.).
Ami igazán elgondolkodtatott, az ezt követő stúdióbeszélgetés volt. A legtöbb résztvevőt és a műsorvezetőt is ismertem. Egyesek (erdélyi!) nacionalizmus felé kacsingatása szintén nem volt ismeretlen előttem. De olyan emberektől, akiknek helyén van az eszük és nem éppen műveletlenek, elvártam volna, hogy ne hajtsák a magyar nacionalizmus malmára a vizet azzal, hogy nagy ügyet csináltak – de még milyet! – a román nacionalizmusukból.
Könnyen felfogható, hogy a nacionalizmus, a sovinizmus, vagy végső esetben a rasszizmus nem jelentenek szilárd érvet a nacionalizmus, a sovinizmus, vagy a rasszizmus visszaszorításában.
Egy hibás gondolkodásmódot nem lehet egy másik hibás gondolkodásmóddal elítélni.
Az említett beszélgetés a kritikai szellemet teljesen nélkülöző szenvedélyes vitává változott. A magyar gesztusát úgy mutatták be, hogy az a – Caţavencu szavaival élve – hazácskánkat veszélyezteti. Holott a gesztus még csak nem is szimbolikus, hanem egyszerűen ostoba és – természetesen – elfogadhatatlan volt. Annak, hogy a piros, sárga, kék zászlóról volt szó, a megyei és országos hatóságokat kellett volna riadóztatnia (ami, tudomásom szerint, sajnos, nem történt meg), és nem nacionalista siránkozásokat kell erről tartani, egy ekkora nézettségű televízióban. De ha nincs túlpörgetés, nincs nézettség. Valójában más a baj. Legyenek egy kis türelemmel és olvassák tovább!
„Megéneklünk Románia”
A műsorvezető és egyes meghívottak trikolór iránti – amúgy teljesen normális – szeretete a műsor folyamán olyan alakot öltött, melyet nyugodtan nevezhetnék furcsának, ha nem lenne annyira megszokott jobb, vagy rosszabb társaságokban. Meglepetten hallgattam előbb egy történész szakavatott véleményét, melyet aztán újra és újra megismételt, anélkül, hogy a retorikai hatáson kívül más oka lett volna. Aztán Sergiu Nicolaescu és mások színpadias kinyilatkoztatásait, ahogy a PCR (Román Kommunista Párt – a szerk.) által megrendelt filmek Vitéz Mihályaként (Mihai Viteazul), Öreg Mirceájaként (Mircea cel Bătrân) vagy Nagy Istvánjaként (Ştefan cel Mare) fejezik ki, a legtisztább propagandisztikus stílusban, megingathatatlan kötődésüket az ősi földhöz. És mindennek a betetőzéseként egy păunescui Megéneklünk Romániába illő jelenetre is sor került, midőn az egyik dalszerző – a stúdióban ülők tombolása közepette – dicshimnuszt zengett a román trikolórról. (A Megéneklünk Románia a Ceauşescu-rendszer utolsó éveiben zajló, a diktátor személyi kultuszának „társadalmasítását” célzó rendezvénysorozat volt, de ebben Adrian Păunescu költőnek nem volt meghatározó szerepe, az ő saját propagandisztikus rendezvénysorozata a Flacăra Irodalmi Kör címen futott. – a szerk.) Két zavaró dolog van ebben. Az egyik egy rendkívül súlyos zavar a történelmi valóság és a nemzeti érzés között, egyrészt, valamint annak tendenciózus politikai fikció formájában történő feldolgozása, másrészt. A második pedig ez utóbbi manipulatív jellege.
Vegyük őket sorra. Nem hiszem, hogy a műsor résztvevői (nem nevezem meg sem a műsort, sem a résztvevőket, mert a legkevésbé sem szeretném a dolgokat a pamflet felé vinni, kizárólag az általános elv érdekel, melyet megpróbálok minél tárgyilagosan elemezni), bár viszonylag fiatalok, ne tudták volna, hogy a kommunista történelmi filmek főszereplőinek hazafias diskurzusa nem hiteles dokumentumokkal alátámasztott, hanem tisztán ceauşiszta kitaláció volt. Nem a hajdani uralkodók szólaltak meg Nicolaescun és társain keresztül, hanem a diktatúra utolsó éveinek nacionalista doktrínájának illusztrálására alaposan beidomított kommunista ideológusok. A műveletlen, de figyelemre méltó politikai ösztönnel rendelkező Ceauşescu tudatosan kihasználta a valódi történelmüktől és a nemzeti irodalomtól két évtizedig megfosztott románok érzelmeit, akik örömmel fogadták, hogy a 70-es, 80-as években újra rátalálhattak a nemzeti hagyományokra (ezt a szót nem használták, amikor a kommunizmus szovjet ihletésű internacionalista változata volt érvényben).
Az Aranykor dicsőítése
Ceauşescu személyi kultusza egy áltörténelmi bohózattal kezdődött, amikor maga a diktátor ült a fejedelmi nyeregbe és öltözött korhű ruhákba (képletesen, persze! – a szerk.). Az egyik Iaşi-i festő nevetséges képén magával Nagy Istvánnal koccintott, akinek keze mintegy kinyúlt a képből. Mit lehetne még mondani Păunescu habkönnyű demagógiájáról? Az ő Megéneklünk Romániáját évekig elviselte a PCR – amúgy rendkívül érzékeny – gyomra, melynek okát bárki könnyen megérthette, aki nem esett áldozatául a költő magabiztos fellépésének: valószínűleg ez volt az egyetlen kulturális esemény, melyen naivak óriási kórusa dicsőítette spontánul és senki által nem kényszerítve, de ismételten az aranykort és Ceauşescut. (Az „Aranykor” kifejezést a Ceauşescu-korszak utolsó évtizedében használták Nicolae Ceauşescu uralkodásának egész idejére – a szerk.) Ezzel magyarázható, hogy egy éppen a méretei miatt veszélyes rendezvénysorozatnak – az azt irányító Păunescu teljesen kiszámíthatatlan személyiségéről nem is szólva – megengedték, hogy termeket és stadionokat töltsön meg. Ezt csak Ceauşescu csicskásai engedhették meg maguknak, és csakis az ő utasítására. (Itt válik egyértelművé, hogy a szerző összetéveszti a két rendezvénysorozatot, mert míg a Megéneklünk Romániája egy különösebb visszhang nélküli, hivatalos jellege miatt meglehetősen unalmas rendezvénysorozat volt, Păunescu rendezvényei, a kínai „kulturális forradalom” egyfajta román változataként képesek voltak fanatizálni a fiatalok egy részét és vonzóvá tenni számukra a rezsimet, pontosabban a „nemzeti kommunizmust” – a szerk.)
Mindent egybevetve, a kiindulási pontként használt tévéműsor összekeverte a történelmi valóságot a kommunista rezsim által kitalált politikai fikcióval, valószínűleg abból a megfontolásból, hogy
román szívünk hazafiasan megdobban
majd egyes megrendelésre dolgozó színészek dagályos diskurzusainak hallatán. A műsorvezetőnek kétszer is meg kellett volna fontolnia, mielőtt olyan hazugságok és demagóg kirohanások reklámozására ad lehetőséget, melyeket a ceauşiszta demagógia állított be elődeink nemzet- és hazaszeretetének bizonyítékaiként. De sajnos, ez a fajta történelemszemlélet ma is ugyanolyan veszélyes marad, mint amilyen tegnap volt. Csakhogy tegnap még nem leplezhettük le a manipulatív ideológiai jellegét. Akinek van füle meghallani…