Székelyföld márpedig NEM Koszovó!

Koszovó állam megjelenése Európa térképén (melyet a nemzetközi közösség legnagyobb része el is ismert) annak az óriási tragédiának a végpontja, amely Jugoszláviának egy szélsőségesen erőszakos testvérháború és felekezetek közötti összecsapások, valamint a NATO katonai beavatkozása nyomán lezajlott, etnikai alapokon létrejött állami entitásokra történt szétesése volt.

Azt mondták akkor, hogy Koszovó állam megjelenése rendkívül veszélyes és nagyon könnyen megismételhető precedenst hozott létre Európában, és nemcsak itt. Egy új állam létrehozása egy etnikai konfliktus nyomán, mely egy elismert állami entitás feldarabolásához vezet, a nemzetközi közösség egy részének a közvetlen segítségével… mely precedens igazi jelentőségét csak most kezdjük megérteni, amikor újra felbukkannak a területi autonómiakérések, és nacionalista-szélsőséges diskurzusok zengenek Európa több térségében, Romániát is beleértve. Koszovó állam támogatói másrészt azt az egyáltalán nem elhanyagolható érvet hozzák fel, hogy tiszteletben kell tartani a lakosság akaratát, és egy adott pillanatban, amikor azt demokratikusan fejezik ki, az önrendelkezési igényét is.

Ez a dilemma nálunk azután vált időszerűvé, hogy Románia miniszterelnöke, Victor Ponta megerősítette annak lehetőségét, hogy hazánk hivatalosan is elismeri Koszovó állam létezését, az ezzel járó összes nemzetközi jogi következménnyel együtt. De a legalább annyira nyilvánvaló és összetett erkölcsiekkel is.

Mindezekről szó esett a Ioan Talpeş tábornokkal, a Külügyi Hírszerző Szolgálat volt igazgatójával az Adevărul Live-ban folytatott beszélgetés során, melyet Cristian Unteanu újságíró moderált.

A műsor főbb kijelentései:

Cristian Unteanu: Néhány éve heves viták voltak Koszovóról. Ezek most azért kerültek újra napirendre, mert Ponta úr azt mondja, hogy itt az ideje elismernünk Koszovó államot. Másrészt nem rendelkezünk Románia elnökének hivatalos álláspontjával. Milyen Pandóra szelencéjét nyithatja meg ez a téma Románia számára?

Ioan Talpeş: Rendkívül érzékeny a kérdés. 1997 óta, amikor mindenféle tárgyalások folytak egyes volt jugoszláv köztársaságok státuszáról, amikor még zajlottak az összecsapások, Koszovó egyfajta akadékoskodó alaknak tűnt. Mert úgy nézett ki, hogy a jugoszláv köztársaságok esetében sikerült közös álláspontra jutni. Koszovó esete eltérő volt: tartományi státusszal rendelkezett, és ma már állam, melyet az ENSZ 111 tagállama, de Tajvan is elismert. Úgy, hogy Koszovó nem ismeri el Tajvant.

A Koszovó-precedens

Már 1989 előtt elismerték e tartomány bizonyos fokú autonómiáját. Van egy másfajta megközelítési mód is. Eszerint etnikai vitáról, vagyis inkább egy etnikai színezetet kapó vallási konfliktusról van szó. Az ottani népesség többsége iszlámosodott, az albánokat is beleértve, akik eredetileg nem voltak iszlámhitűek, az oszmán megszállás után váltak azzá. A második világháború után egy olyan tartomány, mely eredetileg ortodox és szerb többségű volt, nagyon rövid időn belül iszlamizált-koszovóivá, albánná vált. A lakosság 85 százaléka muzulmán. Azt lehet mondani, hogy etnikai hódítás történt egy olyan térségben, melynek nem volt állami jellege, csak közigazgatási formátumai léteztek. Egy olyan változás következett be, melyet a szerb többségű népesség igazságtalannak tart, mert az újonnan érkezettek a jugoszláv állam engedélyével jöttek Albániából (sic! – a szerk.). Ez a népesség elszaporodott és módosította az etnikai egyensúlyt. Egy bizonyos elv alapján elkezdték követelni azon jogukat, hogy állami formátumba szerveződhessenek. Egyesek azt mondják, hogy ez van, mások szerint Albánia terjeszkedéséről van szó.

A végtelenségig lehet folytatni az etnikai vagy vallási természetű érveléseket. De ezeket továbbra is felhozzák, és az érvelések célja kezelhetetlen, megoldhatatlan viták létrehozása.

Attól tartok, hogy most egy vallási konfliktus nyomán létrejött állam elfogadásáról van szó, a közel-keleti modell alapján, melyet kezdenek precedensnek tekinteni. Meddig mehet el ez a precedens?

Most egy teljes mértékben különleges helyzetben vagyunk, amikor már nagyon nehéz bármit is bizonyos logikákat vagy szabályokat meghaladó módon kikényszeríteni. Léteztek egyensúlyi helyzetek, mint a hidegháború, aztán az amerikai szupremácia. Most, 25 évvel azután, hogy azt mondtuk, lehet természetes megoldásokat találni, abba a helyzetbe kerültünk, amikor meg kell állapítanunk, ez az idő nem volt elég általánosan elfogadott szabályok, kitörni vágyó fejlődési térségekre vonatkozó törvények kidolgozására. A világban olyan folyamat zajlott, melynek keretében azt hittük, hogy minden nacionalista, vallási vita megoldható. Most azt tapasztaljuk, hogy ez a folyamat leállt és áttevődött egy nehezen ellenőrizhető síkra.

Fennáll a robbanás veszélye?

A koszovói és a Székelyföld által óhajtott autonómia összehasonlítása

Igen, fennáll. Egyértelműen a jelentős, stratégiai szintű viták lehetőségének fenyegető szakaszában vagyunk. Az ukrajnai válság, az AEÁ és Oroszország közötti vita, de létezik a kínai változat is, mely olyan megközelítési módokat javasolt, melyekkel elkerülhető a jelenlegi megállapodások megbolygatása. Most a globális veszélyek szintjének legalacsonyabb fokán zajló folyamatos konfrontáció zajlik, klasszikus eszközökkel (bombák és egyebek) és olyan inszinuációkkal, melyek ellenőrizhetetleneknek bizonyulnak. Ez történik keleten és nemcsak ott, hanem a Balkánon is, ahol már azt hitték, hogy megegyezésre sikerült jutni.

Amikor a NATO felállította az ottani békét felügyelő misszióját, Brüsszelben ezt lehetett hallani: „Szavatoljuk, hogy ott többé nem fog ilyen okokból konfliktus kirobbanni.”

Látnunk kell, hogy a globális szintű konfliktusok között létezik kommunikáció. Felmerült egy iszlám állam létrehozása Európában. Nemcsak a Balkán, hanem a Kelet geopolitikai jövőjéről is szó van. Sokan szeretnék megoldani azt, amiről 1997-ben megállapodtak. Úgy gondolom, nincs lezárva sem Koszovó, sem Macedónia, vagy Bosznia-Hercegovina ügye.

Milyen relevanciája van még Koszovónak Románia számára? És mi történik a Székelyfölddel?

Nem hasonlíthatjuk össze ezt a két helyzetet. Székelyföld szabadságjogai a hét szék szabadságjogaival  kapcsolatosak. Ezek nem voltak állami struktúrák. A kérdéses szabadságjogok a magyar királysággal voltak összefüggésben. E tekintetben a mi esetünkben nem létezik egy olyan állami formáció, mely részt vett volna az alapítási formulában (az egész szövegre jellemző nyakatekert fogalmazással a volt SIE-vezető itt arra utal, hogy Románia nem egy állami tulajdonságokkal rendelkező Székelyföld bevonásával jött létre – a szerk.). Koszovó egy adott pillanatban bizonyos függetlenséggel rendelkezett. A dolgok e téren különböznek. Az egyik szubjektum volt, és ekként ismerték el. Autonómia, autonómia, autonómia… Milyen típusú? Állandóan egy közigazgatási autonómiát erőltetnek, hogy amint elérik ezt, megnyíljon a lehetőség az autonómia továbbfejlesztésére egy közigazgatásin túli szintig, amikor akár a függetlenségről is dönteni lehet.

A koszovói precedens az ukrán válságban

Románia kétszeresen is hátrányban van. Egyrészt azért, mert Szerbia barátságtalan gesztusnak fogja tekinteni Koszovó elismerését, másrészt azért, mert a koszovói helyzet alakulása olyan helyzetbe hozza Romániát, ami nem hagyható figyelmen kívül. Románia szövetségeseinek többsége (…) elismerte az államot.

Az amerikai befolyási övezethez tartozó szövetségesek legnagyobb része elismerte Koszovót.

És van még egy harmadik dolog. Moszkvában Koszovó esetét a volt Szovjetunión belüli gondok kezelési modelljének tekintették azon övezetek és földrajzi térségek esetében, melyek nem az állami entitásként elismert formuláktól függnek, hanem a többség szavazatával fognak kijelölni és kikiáltani.

Akkor mit tegyen Románia?

Romániának olyan módon kell kifejlesztenie a cselekvési eszközeit, mely figyelembe veszi ezt az európai szintre kiterjesztett vitát. Erre a vitára sor fog kerülni.

Minthogy Románia még nem adott választ, ha annak alapján kellene döntenünk, hogy minek kellene lennie és mi van, el kellene ismernünk Koszovót, vagy sem?

Románia szemszögéből nézve értelmetlen Koszovó és Székelyföld összehasonlítása. Tehát nem kellene óvakodnunk Koszovó elismerésétől. Igaz, hogy ez bizonyos ellenérzéseket válthat ki azokban, akik a barátainknak tartják magukat. De nem szabad megfeledkezni arról, hogy ami itt történik, azt fogják az Oroszország és Ukrajna közötti vitában is alkalmazni.