A Musai-Muszáj sajtótájékoztatóján Horváth Anna kolozsvári alpolgármester és Vákár István, a Kolozs megyei tanács megbízott elnöke is csatlakozott a városháza ellen indított perhez. Az „adjon úgy is, ha nem kérem” imperatívusza láthatóan nem működik a kincses városban.
Hirdetés
Igazi, jó értelemben vett imázseseményt szervezett a többnyelvű helységnévtáblák ügyét felkaroló Musai-Muszáj civil kezdeményezés az Ezer per tavasza nevű akciósorozatának értékeléseként. A sajtótájékoztató asztala mögött ugyanis a kolozsvári magyar és (részben) román kulturális és politikai élet néhány közismert szereplője foglalt helyett, köztük befolyásos intézményvezetők.
Ott ült Bethlendi András, a mozgalom aktivistája mellett Horváth Anna alpolgármester, Vákár István, a megyei tanács megbízott elnöke, Tonk Márton, a Sapientia EMTE dékánja, Soós Anna, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese, Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója, Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti vezetője, Marius Tabacu, a Filharmónia igazgatója, Lucian Nastasă, a Szépművészeti Múzeum igazgatója, Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napok főszervezője, Csoma Botond, a kolozsvári helyi tanács soros elnöke, valamint Oláh Emese és Geréd Imre városi tanácsos.
Bethlendi ismerteti a Musai-Muszáj rövid történetét, ami februárban kezdődött: ekkor döntött úgy a fellebbviteli bíróság, hogy helyt ad Emil Boc polgármester fellebbezésének a korábbi, alapfokú bírósági döntés ellen. Ez a döntés arra kötelezte volna a városházát, hogy kitegye a többnyelvű helységnévtáblákat, a fellebbviteli bíróság azonban úgy döntött, hogy a felperesnek, a hollandiai bejegyzésű Language Rights Alapítványnak nincs perminősége, azaz
nincs joga perelni ebben az ügyben.
Így jött létre helyi civil szervezetként a Musai-Muszáj, amely akciók sorozatával hívta fel a figyelmet a többnyelvű táblák ügyére: 14 akciót szerveztek, ebből kilenc flashmob, háromszor iktatták a kérvényeket a városházán és két közvitát rendeztek (a harmadik csütörtökön lesz). A flashmobokkal, mondja Bethlendi, sikerült saját hangvételben tematizálni az ügyet: emlékszünk, ugye, a szalagavatásra, a multikulti piknikre, a lufieregetésre, a stoppolásra, a jószomszédsági vallomásokra, a Mátyás utcai kapura, a memorandisták emlékművének megkoszorúzására, az emberi testekből kirakott városnevekre, illetve a szavazásra.
Ugyanezen okból indult az Ezer per tavasza című kezdeményezés – miután nagyjából 2000 kérvényt intéztek a polgárok a városházához, amelyekre rendre elutasító és semmitmondó válasz érkezett –, ennek keretében tömegesen lehet beperelni a kolozsvári polgármesteri hivatalt. Mintegy 250 polgár csatlakozott felperesként eddig, természetesen továbbra is lehet csatlakozni, most pedig a jelenlévő közéleti szereplők is (köztük egy alpolgármesterrel és egy megbízott megyei tanácselnökkel)
ünnepélyes körülmények közt szintén beperelték Emil Boc hivatalát.
Mondjuk Vákár kissé sietősre veszi a figurát, aláírja az űrlapot, de aztán elrohan, „később kitöltöm” felkiáltással. Horváth Anna elmondja, hogy korábban már gyűjtöttek támogató aláírásokat a 2002-es, a többnyelvűséget lehetővé tevő tanácsi határozat megerősítéséért, de a román politikai szereplők között eddig nem sikerült partnereket találni, így fajult a helyzet a pereskedésig. Csoma Botond szerint a román politikusok félnek a szavazatvesztéstől, ezért nem mernek az ügy mellé állni, pedig a félelmük részben alaptalan.
A résztvevők személyes élményekkel, a többnyelvű miliőben való szocializálódással is magyarázzák, miért állnak ki az ügy mellett. Visky András szerint – aki példaként hivatkozik a magyar színház befogadó jellegére – Kolozsvár nem lehet Európa kulturális fővárosa 2021-ben, ha nem hajlandó felmutatni, milyen összetevők alkotják a kulturális környezetét.
A normalitás a kulcsszó,
ebben mindenki egyetért: egyszerűen arról van szó, hogy természetesként kell elfogadni azt a közeget, amelyben élünk. Gergely Balázs irodalmi példával, egy Nagy László-verssorral illusztrálja a helyzet fonákságát: „nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgy is, ha nem kérem”. Szerencsére – tehetnénk hozzá – Emil Boc nem azonos státusú a szóban forgó vers címzettjével.
