Miért is nem ismernek minket a románok?

Nem tudom, országos szinten vannak-e olyan politikák, melyek célja megismertetni a más etnikumúak kultúráját, akik több száz éve élnek mellettünk, de akiket oly kevéssé ismerünk. Nem tudok róla. Mindazokat, akik az úgynevezett Forradalom után tisztségeket és közméltóságokat kaparintottak meg, sokkal jobban foglalkoztatja, hogy egy újabb mandátum megszerzése érdekében manipulálják a mögöttük álló szavazók tömegét, miközben az egymásnak a képernyőkön keresztül odavetett látszólag ellenséges szavakon túl, a lopásban nagyon is egymásra találnak, nem törődve azzal, melyik etnikumhoz tartoznak.

De azt tudom, hogy bármilyen gesztus egy román vagy magyar részéről, mely kilép az együttélés normálisnak tekinthető keretéből, minden cseppnyi gyűlölet sokakban felkelti – mindkét nációban – a revansra törekvő hazafiasságot és a gyűlölet sohasem jó tanácsadó. Talán itt az ideje felfognunk, hogy ezen a világon semmi másból sem lehet hasznot húzni, csak a szeretetből.

Jó lenne, ha országos szinten léteznének ilyenfajta politikák.

Olyan politikák, melyek révén megismerjük egymást

és nem azt hangoztatnánk, hogy „te”, vagy „én” voltál/voltam itt először.

Talán fel kellene tennünk magunknak a kérdést, hogy mi, románok, miért tudunk ilyen keveset a magyarokról, akik végül is román állampolgárok, és szintén hatottak a romániai kultúrára. És talán azt a kérdést is, hogy a magyarok, akik ennek a hazának a lakói, miért nem akarják megtudni, kik vagyunk mi, románok, kiket szeretünk és kik tettek hozzá valamit a román és az egyetemes kultúrához.

Nemcsak a történelem és a háborúk visznek előre egy országot.

Sokkal inkább a költészet, a próza, a festészet, a képzőművészet, a színház, a tánc, a zene, a hagyományok, a konyhaművészet. Ezek képezik azt a kötőanyagot, mely összekapcsolhat minket a történelmi nézetkülönbségeken túlmenően, melyeket jobb, ha a történészekre bízunk. Csakhogy… Mennyit tudunk a magyar kultúráról? És mennyit tudnak a magyarok a román kultúráról?

Ezt a kényes kérdést egy történettel fogom megvilágítani. Mert ha valaki fel akarja tárni egy történet rejtett mondanivalóját, aki a szavakon túltekintve hoz ítéletet, az mindig talál valami tanulságot is. Lehet, hogy történetemnek első látásra semmi köze sincs együttélésünkhöz a magyarokkal. De ha odafigyelünk arra, ami a sorok között van, akkor felfedezhetjük, hogy mi az, ami összefoghat, ami mosolyra késztethet minket.

Spanyolországban, Zaragozában jártunk. Csak egy napot tudtunk ott tölteni. Másnapra Barcelonába kellett érnünk, ugyanis onnan repültünk haza. Siettünk, igyekeztünk minél többet látni és érezni. Délután, 16 óra körül már majdnem összeestem a fáradtságtól, de még ennél is éhesebb voltam. A lábaimat pihentetve körülnéztem, hol ehetnénk valamit, és így bukkantunk rá egy vendéglőre, melynek cégérén, agresszív betűkkel ez állt: Baszk étterem. Érdekes, mondtam. Menjünk be!

A vendéglő csinos volt, nagyon ízlésesen berendezve. A pincérek?! Mintha divatlapból léptek volna ki. Egytől egyik fiatal, magas és szép fiú. Tökéletesen beszéltek angolul. Kihozták az étlapot, átlapoztam és félretettem. Sokfajta étel volt, az úgynevezett nemzetközi konyha kínálatából. Vendég viszont rendkívül kevés. Eldöntötték, mit rendelnek, kérdezte udvariasan az egyik pincér. Nem, válaszolta neki a barátom. Meg akarjuk beszélni. Hogyhogy, vonta fel a szemöldökeit, értetlenkedve. Nos, a következőről van szó: olyasmit szeretnénk enni, amit ti esztek otthon, Baszkföldön. De pontosan azt, amit ti esztek, semmit ne tegyetek hozzá. Egy hagyományosan baszk főfogást és desszertet szeretnénk. Az étlapon szereplő ételeket bárhol máshol is megtaláljuk.

A fiatal fiúnak felragyogott az arca. Néhány másodperc múlva az asztalunknál termett minden pincér és beszélgetni kezdtünk. Hihetetlennek tűnt számukra, hogy tudunk Baszkföldről, a történelmükről, az elszakadásért folytatott harcukról.

És amikor a barátom a fociról kezdett beszélni, megdicsérve az Athletic Bilbao csapatát és az általuk canterának nevezett klub baszk labdarúgók kinevelésére irányuló politikáját, a barátaik lettünk. Szemük csillogott az izgalomtól, keblük dagadt a büszkeségtől. A beszélgetés átsiklott a román focira is, ismertek néhány játékost, hallottak a Steauáról. Romániáról, a z ország szépségeiről kérdezgettek. A Bucegi-ről, a Deltáról, a tengerről meséltünk nekik.

Aztán kihozták az ételt és ez véget vetett a beszélgetésnek. Amikor a tányérra pillantottam, ledermedtem. A nagy csontokból és a színéből ítélve rájöttem, hogy a hagyományos baszk étel a bárányhús volt. Istenem, én nem eszem bárányt! Mit tegyek? A barátom rám sandított, kerültem a tekintetét, nehogy rájöjjön, hogy tudom, és eldöntöttem: lesz, ami lesz, mindet megeszem, és ha rosszul leszek tőle, majd elintézem utána. Nem sérthetem meg őket, miután azt kértük, hogy hagyományos ételt hozzanak ki.

Nem tudom, hogy a vendéglő, kérés nélkül, más vendégeknek is felszolgálta-e ezt az ételt. De azt tudom, hogy soha nem ettem ennyire finom báránysültet (valójában addig soha nem ettem bárányt), olyan finom szósszal, hogy tisztára nyaltam a tányért.

Desszertnek pedig egy remek túrós süteményt kaptunk. A túró nem volt finomra eldolgozva, nagy darabokból állt, parasztosan elkeverve. De az íze őrületes volt!

Ízlelőbimbóim a nagyszüleim konyhájába repítettek. A királyi lakomát pedig az a rózsa egészítette ki, melyet a végén kaptam a fiúktól tiszteletük jeleként, mert megbecsültem a hagyományos ételeiket, és mert valamicskét ismertem a történelmüket.