Egy román autonómiát kér Székelyföldnek

Iancu bá városában, a román olajipar „fővárosában” születtem, annak aszfaltján nevelkedtem, ezért csak távoli szemlélője voltam a két nemzetiség, a román és a magyar közötti úgynevezett konfliktusnak.

De tudniuk kell, hogy volt néhány konfliktusom a magyar származású román állampolgárokkal. Fogalmuk sincs, hányszor vesztem össze különféle témákban Rozália nászasszonyommal, a palinca (pálinka) nevű isteni nedű eredetétől kezdve a két ország válogatottjai közötti mérkőzésekig.

Igen! Egy ilyen veszekedés után hónapokig nem beszéltünk egymással. Aztán az idő múlásával szertefoszlott a hiúság és az elkerülhetetlen kibéküléseink annál édesebbek voltak, minél hosszabb ideig tartott köztünk a harag. A veszekedés nélküli barátság, házasság olyan, mint a zenész nélküli lagzi, mondják az öregek, és igazat kell nekik adnom!

A két nemzetiség közötti feszültségeket a legmagasabb szinten lévő érdekcsoportok tartják fenn. Legalábbis így látom én, román nemzetiségű egyszerű polgár, olyan városból, ahol a lakosok többségének ugyanaz a nemzetisége, mint nekem.

Gyerek-, majd ifjúkoromban gyakran jártam Erdélyben, a zömmel magyarok által lakott térségekben. Minden alkalommal kellemesen meglepett mindaz, amit ott láttam és semmit sem tudtam a házigazdáim szemére vetni. Akkoriban nem léteztek a mostani feszültségek, aminek az is oka volt, hogy hiányozott ez a túlméretezett média. Meggyőződésem, hogy a jelenlegi média jelentős része vétkes az etnikumok közötti feszültségek terjesztésében!

Őszintén mondom, nem zavarna egy autonóm Székelyföld a román térség közepén.

Azt hiszem, ennek jótékony hatása lenne a térség lakóira, főleg úgy, hogy a román politikai vezetőség, hatalom és hatóságok többet vesznek el a saját polgáraiktól, mint amit nyújtanak nekik.

Egy olyan időszakban, amikor a nemzeti kisebbségek autonómiát vagy függetlenséget szereztek világszerte, és figyelembe véve, hogy a romániai magyar kisebbség politikai szervezete rendre intelligensebbnek bizonyul, mint a többi párt, teljesen jogosnak tűnik számomra a székelyek autonómiája. És ez nemcsak az én véleményem, hanem egyes, a terület iránt érdeklődő barátaim is így vélekednek politikai vitáink során.

A románoknak, sajnos, van egy kevésbé művelt része is, melyet a média kártékony részéből származó érdekkörök irányítható tömegként használnak fel. A fanatikus szurkolók jelszavakból élő rendszeréhez hasonlóan ültetik el ennek az irányítható tömegnek a tudatában a szélsőséges nacionalista érzést. Nem tudom az okát, ez egyszerű észrevétel, de

nagyon nehéz elfogadtatni az igazságot ezekkel az „agymosottakkal”.

Egyetlen kézen megszámolhatók azok az okok, amelyeket a románok a magyarok ellen fel szoktak hozni. Az első ok az RMDSZ részvétele lehetne a Boc-kormányban, amikor csökkentették a nyugdíjakat és a béreket. A második Tőkés László román euroképviselő teljesítménye. Ott lenne még a román politikusok által a magyar államnak átengedett Gozsdu-örökség. Ezen kívül zavaró, hogy állandóan az RMDSZ dönti el a hatalmon lévő politikai koalíciók esetében a többséget, igazolva ezzel a román pártok impotenciáját.

Mint látható, mindezek a szemrehányások a politika területére vonatkoznak. Bennünket, egyszerű polgárokat akaratunkon kívül kényszerítenek gyűlölködésre, az ellenőrzött sajtó üzeneteinek hallgatására. A civil társadalom nem sokat tehet a kölcsönös bizalom visszaszerzéséért. Mindkét nemzetiség ifjúsága idegen tájakra emigrál, a nyugdíjasokra hárítva a megbékélés terhét.

Úgy vélem, mi is hibásak vagyunk, túlságosan könnyen hagyjuk, hogy „bábjátékosok” irányítsanak minket, a következményektől félve nem merünk radikálisan ellenkezni.

Azt hiszem, az egyszerű polgárok közötti fokozottabb kommunikáció lenne az egyetlen megoldás, lehetőség szerint figyelmen kívül hagyva a nacionalista üzeneteket. És nem utolsó sorban, talán ez a legfontosabb dolog: az együtt élő nemzetiségek szüleinek, tanítóinak és tanárainak a barátság szellemében kell nevelniük gyermekeiket. Idővel a politika el fog tűnni, a kommunikációnak ez az évszázada már bebizonyította korlátait és hibáit.

A jövő társadalmának bármiféle doktrínák alól felszabadult elméjű emberekre lesz szüksége, különben jövőnk komor lesz.

A végén nem mondom azt, hogy „Isten segedelmével!”, mert az egyedüliek, akik segíthetnek rajtunk, azok mi magunk vagyunk!