A román büntetőjogi rendszer az utóbbi években koncepcionális modernizáláson esett át, de felmerül a kérdés, hogy minden esetben megfelelőek voltak-e az újítások.

A legutóbb vád alá helyezetteket elnézve az a benyomás, hogy nem veszik komolyan a dolgokat. „Bilincsbe verhetitek Elena Udreát, de az igazságot nem tudjátok bilincsbe verni”, mondta – színpadiasan – a régi rezsim sztárja. De az is lehet, hogy ez a paródiába illő fellengzősség nagyon is „komoly”. A mai vádlottak, a közélet élvonalába tartozó alakok most az utolsó kártyájukat játsszák ki, önnön ellentétébe fordítva a nyilvános megaláztatást.

A bilincs már nem a bűnösséget jelzi, hanem az üldözött dicsőségét.

Elképzelhető, hogy egy állandóan az imázs kártyájában bízó ember (a demokratikus politizálás a tévében zajlik) az utolsó pillanatban szintén az imázsban és annak illúziókeltő erejében hisz.

A nyilvános megalázásnak (a bilincsek, a látványos őrizetbe vétel stb.) elméletileg az a szerepe, hogy elrettentsen egy jövőbeni bűncselekménytől, és a bűnöst visszavezesse a törvényes viselkedésmód keretei közé. Azzal a feltétellel, hogy a kérdéses személy szégyent érezzen. Hiszen ha a vádlott egy hadifogoly, egy ellenség által legyőzött hazafi büszkeségével lép fel, akkor a megalázás egész színrevitele elveszti a hatékonyságát.

A szégyent valamivel nehezebb elemezni, de egyértelmű, hogy olyan értékeket feltételez, melyeket – önmagában – az inkriminált személy is elismer. Egy szégyenkező ember, paradox módon, lényegében egy erkölcsös ember.

Végül is azt a kérdést kellene feltennünk magunkban, hogy hatékony-e az új büntetőjogi rendszer. Sokszor megjegyezték már, kritikus felhanggal, hogy az új büntetőtörvénykönyv a korrupciós ügyekben nem növelte a büntetési tételeket, ahogy az – talán – várható lett volna, hanem ellenkezőleg, csökkentette azokat. Egy olyan régimódi ügyvéd, mint Lucian Bolcaş szarkasztikusan jegyezte meg, hogy úgy tűnik, Romániában a dolgok szembemennek a valósággal: „Amikor a bűnözés növekedésével szembesül az ember, akkor nem csökkenti, hanem növeli a büntetéseket. Valószínűleg előrelátásból tették, akik így döntöttek.”

Sokkal valószínűbb, hogy az új büntetőtörvénykönyv szerzői az új európai tendenciákkal akartak összhangba kerülni, melyek eltávolodnak a kirovó igazságszolgáltatás gondolatától, relativizálni igyekeztek a büntetés fogalmát, és tökéletesíteni a megelőzést.

E szellemnek megfelelően a büntetések egyre kisebbek, a fogvatartási körülmények egyre jobbak, de ezzel párhuzamosan

nő a megvádolt nyilvánosságnak való kitettsége.

A román változatban ez a nagyon népszerű médiaműsor zajlik, melynek az a célja, hogy a korrupciós tettek következményeire figyelmeztesse a társadalmat. Míg a kirovó rendszer a büntetés erkölcsi értékére helyezi a hangsúlyt, a megelőző rendszer a hasznossági értékével foglalkozik.

Zárójelben, Monica Macovei és Sever Voinescu sokkal inkább a kirovó rendszer híveinek tűntek, amikor a bűntett elévülésének kiiktatását javasolták az emberölési esetekben. Más szóval, a gyilkosnak nincs joga bűnbocsánatra. A gyilkosság és a büntetés elválaszthatatlanok. De ők szembementek az áramlattal. Az egész büntetőtörvénykönyv egy haszonelvű lazítást fejez ki, mely a társadalom mint egész „javát” helyezi a figyelem középpontjába.

Csakhogy az utóbbi időben a dolgok rendkívül furcsán alakultak. A korrupciós tettekért elítéltek rendkívül engedékeny börtönviszonyokat élveznek, internetezhetnek, petíciókat indítanak, blogolnak. Röviden: részt vesznek a közvitában, és miután sikerül szabadlábra kerülniük, nyilvános ünnepélyekre hívják meg őket,

mintha semmi sem történt volna.

A társadalomba való visszaillesztés perverz módon működik, hiszen érintetlen presztízseket konzervál.

Belemenve a részletekbe, a román büntetőjog túl nagy hangsúlyt helyez arra, amit pozitív prevenciónak neveznek („médiaműsor” a közvélemény általi megbélyegzés elérése érdekében stb.), közben elhanyagolja a negatív megelőzést, mely az elítélt valódi elszigetelését és a társadalomból történő kizárását feltételezné.

Visszatérve a kiindulási ponthoz, ha a bilincsbe vert és őrökkel kísért személy már nem érez szégyent, akkor a rendszer nem működik. „Vállalom a sorsomat”, mondta Elena Udrea, egy tragika benyomását keltve. Úgy tűnik, ezen személyek szemében

az igazságszolgáltatásnak nincs semmilyen saját logikája,

Ezért azt kell hinnünk, komoly hiányosságai vannak a pozitív prevenció jogi elméletének. Talán újra meg kellene vitatni bizonyos elveket és eljárásokat.