Hadd lobogjon bármilyen zászló Romániában!

Mint minden hosszú és eseménydús történelmű nemzet, a románok és a magyarok a lehetséges kapcsolatok teljes skáláját megtapasztalták: háborúk, szövetségek, politikai együttműködések, késői keresztes háborúk, területi viták, ideológiai partnerség… Akárcsak az olaszok és osztrákok, a franciák és németek között, nálunk, Közép-Európában is nagy volt az „igaz ügy” szolgálatába állított szenvedély. Végül több évszázad után már nem túl sok vitatható dolog maradt, és bár egyesek ezt nem akarják meglátni, nagyon sok mai részletkérdés inkább közelebb visz egymáshoz, mint eltávolít minket.

Mégis ködös, vagy vakítóan fényes momentumokban, a harag, vagy a büszkeség pillanataiban újra kitör a hiúság, mind a magyarokból, mind a románokból. Ezekban a pillanatokban az egyszerű ember ösztönösen a riválisok nemzeti jelképeit bántja. Kigúnyolják a himnuszokat, megalázzák a zászlókat, a nemzeti ünnepek pedig valami ellen mozgósítanak. Egyesek Avram Iancut akasztják, másoknak Horthy jut eszükbe.

Akár olyan függőben maradt, értelmetlen érzelmi reakciókkal járó momentumokra is sor kerülhet, amikor egy székelyföldi lány által viselt piros-sárga-kék hajpánt, vagy egy Kolozsváron látott piros-fehér-zöld karszalag értelmetlen hisztériákat képes kiváltani.

Az ilyenfajta nacionalista reakciók nevetségessé váltak, mintha

egy megkopott múzeum rozsdás tárgyai

lennének, főleg, hogy mind a jelen, mind a jövő románokat és magyarokat együtt egy olyan horizont felé visz, ahol el kell fogadnunk és meg kell értenünk egymást. A magyar radikálisok december 1-e elleni kitörései és a román „keménykedők” pont március 15-én tartott menetelései logikátlanok, feleslegesek és csak a primitív embert hozza ki belőlünk. A gyűlölet buzogása az erőnek és büszkeségnek csak az érzetét adja. Valójában ez csak az elme elborulása, az intellektus szégyenletes részegsége, nevetséges és felesleges büszkeség, melynek semmi köze nincsen a valósághoz.

A heveskedéseknek pillanataival szemben, amikor a múlt az árnyékaival beáramlik az egyedek elméjébe, mi a másikkal szembeni tiszteletet javasoljuk. Kezdjük el itt, hogy aztán más részletkérdésekben is folytathassuk. Kössünk egy megállapodást, egy tűzszünetet arról, hogy kölcsönösen tiszteletben tartjuk első sorban a nemzeti jelképeket.

A zászlók lobogjanak szabadon és büszkén,

amennyiben békés jelképek és simogassák a román vagy magyar lelket. Hagyják békén a himnuszokat és mindkettő adjon erőt annak, aki énekli. Tartsák tiszteletben a nemzeti címereket, március 15-e és december 1-e pedig csak azokat érdekelje, akik igazán örvendezni akarnak.

Az identitás igazolása és megerősítése, mindezen kis részleteken keresztül, természetesen, zavartalanul zajló folyamat kell, hogy legyen. Ne a gyűlölet, a béke terüljön szét a magyar és román jelképek felett. És sohase használják ezeket provokálásra…

Fogadjuk el, hogy mindkét félnek szüksége van olyan pillanatokra, amikor ki kell mondania, hogy a nemzete jó, fontos és különleges. Fogadjuk el, hogy az identitások jelképekre, mítoszokra és hősökre támaszkodnak. Akár azt is fogadjuk el, hogy a bensőnkben még érezzük a kifogásolás kínzó mikrobáját… A mai magyart lássuk, ne a tegnapit… vagy a mai románt…

Talán még össze is foghatunk mindkét nemzet megerősítése érdekében és a tolerancia, a demokrácia és a jólét térségének létrehozásáért Közép-Európa tengelye mentén.

A jelképek elfogadása a másik teljes megértését és önmagunk elfogadását jelenti, emberként, európaiként és felebarátként.