Erre forog a világpolitika 2015-ben

Némi megkönnyebbüléssel búcsúzunk 2014-től, egy nemzetközi szinten bonyolult és feszült politikai évtől. Az ellentmondásos, görcsökkel, néhány véres regionális válsággal, nemzetközi jogsértéssel és diplomáciai kudarccal,

a nyugati liberális rend destrukturálódását

mutató aggasztó tendenciákkal (mely folyamat, különben, az előző évek folytatása) terhelt 2014 a világ számos részén (újra) előtérbe hozta az államok és a polgárok biztonságát fenyegető – régebbi vagy újabb – fenyegetéseket és kihívásokat. Ukrajna, Szíria, Irak, Dél-Szudán, Nigéria, Líbia a nyílt konfliktusok gócai között szerepeltek, míg John Kerry mandátumára az vetett árnyékot, hogy az amerikai diplomácia kudarcot vallott az izraeli–palesztin konfliktus tárgyalásos megoldását célzó (2013-ban hivatalosan vállalt) közvetítésben.

A kevés hivatalosan „jónak” tartott hír (amiket a közvélemény amúgy az eredeti várakozásokhoz képest némi bizalmatlansággal fogadott) szintén törékeny és vitatott, akár a NATO walesi csúcsán eldöntött átszervezéséről és a tagállamoknak az európai keleti szárny megszilárdításával kapcsolatos „újrabiztosításáról” van szó, akár az európai gazdaság válság utáni stabilizálásáról, az afganisztáni ISAF-misszió végéről (gyakorlatilag a 2001-ben elkezdett nemzetközi katonai beavatkozás befejezéséről), vagy az amerikai–kubai kétoldalú kapcsolatok helyreállításáról.

Az éppen befejeződött év néhány fenyegetése és kihívása a biztonság terén jobban felhívta magára a figyelmet, akár – mondjuk úgy – drámaiságával és területi közelségével (a Krím annektálása és az Ukrajna keleti részén zajló háború), akár az „Iraki és Szíriai Iszlám Állam” (a továbbiakban ISIS) felfegyverzett bandái által az engedetlen civilekkel, többek között nőkkel és gyermekkel szemben is elkövetett elképzelhetetlen, tudatosan sokkoló erőszakosságával.

Voltak azonban diszkrétebb, alattomosabb politikai folyamatok is, melyek talán nem termeltek annyi címet a médiában, de lassan és visszafordíthatatlanul korrodálják az európai terv és a liberális demokrácia alapjait. Itt említeném meg, többek között, a május 22–25-i európai parlamenti választás (Európa-pártiakra nézve) csalódást okozó eredményeit, melyen Nagy-Britanniában az UKIP, Franciaországban pedig a Nemzeti Front, két éppen felerősödő eurofób párt győzött. Ugyanebbe, a nyugati politikai-gazdasági rendszer, mondjuk úgy, szoft kudarcainak kategóriájába sorolnám Orbán Viktor magyar kormányfő tüntetően „illiberális” diskurzusát, illetve távolodását az Európai Uniótól, az Egyesült Államoktól és a liberalizmus értékeitől (melyekből Orbán, hajdanán, politikailag és intellektuálisan is eredeztette magát), de Csehország elnökének, Milos Zemannak oroszbarát, Kína-barát és az emberi jogokat és a demokráciát gúnyoló stílusát, a Chişinău-i Európa-párti koalíció várakozásoktól elmaradó választási eredményét, vagy Görögország év végi politikai válságát, mely előrehozott választásba sodor egy gazdaságilag szinte elsüllyedt országot, miközben fennáll a veszély, hogy a radikális baloldali párt, a Sziriza nyer.

Nagy vonalakban ezek képezik azt a nem túl szerencsés csillagzatot, amely alatt a nemzetközi politika belép 2015-be, másképp mondva ez 2014 középszerű, frusztráló és problematikus öröksége Európában, de nemcsak itt. De melyek lesznek azok a jelentős politikai témák, melyekről a most kezdődő évben biztosan hallani fogunk?

* Moszkva nyugati határain átnyúló betolakodó politikája, a megromlott Oroszország–Nyugat kapcsolat és az Európai Unió keleti szomszédságának számító „ütközőövezetben” zajló fejlemények minden bizonnyal jelentős figyelmet vonzó témacsomag lesz a nemzetközi politika napirendjén. Folytatódhat és súlyosbodhat az ukrajnai konfliktus (holott egy adott pillanatban a konfliktus „jegelése” tűnt a legvalószínűbb forgatókönyvnek), tekintettel arra, hogy Oroszország vehemensen hangot adott amiatti nemtetszésének, hogy Ukrajna nemrég bejelentette azt a szándékát, hogy lemondana a semlegességéről és csatlakozna a NATO-hoz. Vlagyimir Putyin eddigi logikáját követve a transznisztriai kérdés újraaktiválása azon hatalmi eszközök arzenálját képezhetné, melyekkel Oroszország Moldova Köztársasággal szemben rendelkezik. Figyelemre méltó az Orosz Föderáció új védelmi doktrínájának meghirdetése, mely nagy visszalépés a (NATO–Oroszország Tanácsban hajdanán partner) nyugattal meglévő kapcsolatban és melyben Moszkva a NATO katonai létesítményeinek a Szövetség keleti szárnyához tartozó tagállamokba való telepítését „saját – és egész Európa – biztonságát érintő fenyegetésnek” minősíti;

* Az ISIS megsemmisítése továbbra is elsődleges prioritása marad az Egyesült Államoknak és Nagy-Britanniának a Közel-Kelet stabilizálásában, viszonylag szerény eredményekkel 2014-ben, és Chuck Hagel lemondásával a Pentagon éléről, mely Obama elnök a szíriai és iraki légicsapások megszervezésével szembeni elégedetlenségének volt a jele;

* A terrorizmus csúcstéma marad, mint mindig az utóbbi években, azzal az egyre súlyosabb komponenssel kiegészítve, hogy a fundamentalista csoportosulások a nyugati államok polgárai közül toboroznak tagokat, ami egyre nehezebbé teszi e szervezetek elszigetelését;

* Az energia, mely politikai kihatásai miatt még az olaj árának csökkenése közepette is érdekes téma marad, a nemzetközi kapcsolatok rendszerében felhasználható módon fogja kihangsúlyozni egyes gazdaságok potenciálját és/vagy strukturális sebezhetőségét. Úgy tűnik, hogy a zöld energiában és az ezzel kapcsolatos technológiákban bízóknak még néhány évig várniuk kell a profitra, azok pedig, akiknek gazdasága túlságosan függ a szénhidrogének exportjától, hamarosan hatalmuk gyengülésével szembesülnek;

* A nagy-britanniai törvényhozási választás, amire tervek szerint 2015. május 7-én kerül sor és amin az UKIP „történelmi” eredményének lehetünk majd tanúi, befolyással lesz az Európai Unióra. Még ha a Konzervatív Párt és a Liberális Párt végül mégis megtartja a mandátumok többségét a képviselőházban és újra kormányt alakíthat, a politikai kalandor, a nagy szeszkazán Nigel Farage által vezetett szigetországi eurofób áramlat nyomása arra kényszerítheti majd a Cameron-kabinetet, hogy megzsarolja Brüsszelt Londonnak a közösségi kötelezettségek alóli felmentése érdekében, vagy akár egy népszavazást is kiprovokálhat 2016-ban vagy 2017-ben Nagy-Britannia kilépéséről az Európai Unióból;

* Palesztina elismerése a nyugati államok által, ami az elmúlt években háttérbe szorult, és amit 2014-ben a Svédország általi hivatalos elismeréssel, illetve Franciaország parlamentjének egy ilyen értelmű indítványának elfogadásával újraaktiváltak, nehéz megpróbáltatásnak fogja kitenni a nemzetközi diplomáciát és Izrael kétoldalú kapcsolatait, valamint azt a klasszikus amerikai megközelítést, hogy a palesztin államot csak a közvetlen izraeli–palesztin tárgyalások lezárása után lehet nemzetközileg teljes körűen elismerni;

* Az AEÁ–Kuba kétoldalú kapcsolatok helyreállítása, pró és kontra érvekkel, érdekes fejleményekhez és következményekhez vezethet az észak-amerikai kontinensen. Még magas szintű, igazán „történelmi” kölcsönös látogatások lehetőségéről is szó van 2015-ben, de meglepő a volt kubai elnök, Fidel Castro ezzel kapcsolatos teljes hallgatása;

* A görögországi előrehozott választás, 2015. január 25-én, az Európai Unió történelmében először egy radikális baloldali pártot juttathat hatalomra. (A választás megnyerésére jelenleg esélyes Sziriza és vezetője, Alekszisz Ciprasz a hitelezőkkel szembeni összes „megalázó” kötelezettség eltörlését és az fiskális-költségvetési megszorítási program leállítását követeli.) Röviden, egy kvázi-kommunista rezsimre lehet számítani, mely kisebb sokkot jelent majd az Európai Trojka által bevezetett beavatkozási mechanizmusok és közösségi politikák számára, de ugyanakkor hatására folytatódni fog az ország szegénységbe, befektetői elszigeteltségbe, likviditáshiányba, munkanélküliségbe és dekapitalizációba való süllyedése, ami Görögország EU-tagságának ideiglenes felfüggesztésében csúcsosodhat ki;

* Oroszország recessziója és Moszkva agresszív válaszai az Európai Unió és az Egyesült Államok szankcióira, mely újabb feszültségekké és a 2013. novemberi, vilniusi csúcs után elkezdődött „hibrid háború” (a második hidegháború) spiráljának eszkalálódásává fajulhat;

* Ukrajna kísérlete arra, hogy egy gyorsított NATO-csatlakozással döntő módon és véglegesen elszakadjon Oroszország stratégiai befolyásától, amit – úgy tűnik – az Egyesült Államok is támogat, és amely az Oroszországgal meglévő kapcsolatok teljes megszakítását nem akaró Németország és Franciaország időhúzása miatt 2015-ben nem ér még véget (lehet, hogy később sem);

* 2015 vége felé körvonalazódni fognak az Egyesült Államok elnökségére esélyes jelöltek, tekintettel arra, hogy a Demokrata és a Republikánus Pártban elkezdődnek a 2016 nyaráig tartó előválasztási folyamatok.

Nem állítom, hogy ez a teljes lista. Ezek a viszonylag előrelátható, valamint a tervezett eseményekből következő politikai témák. Természetesen, ezeken kívül egyéb, többé-kevésbé meglepő, többé-kevésbé drámai feszültségek felhalmozódásából, működési zavarokból és látens konfliktusokból, vagy egyszerűen véletlen történésekből fakadó ügyek is felmerülhetnek.

A rövid távú napirenddel kapcsolatos specifikus témákon túlmenően a globális és regionális szintű politikai makro-tendenciák is fontosak. Mivel hosszú távú és nagyhatású folyamatok, ezek nem feltétlenül újak, hanem az elmúlt évek irányzatainak folytatásai. Ezek között említeném a következőket:

* Az újrapolarizálódás és az ideológiai radikalizálódás, a Daniel Bell által leírt 60-as évekbeli doktrínai konvergenciával ellentétes jelenség, melyet most a klasszikus és baloldal jellemvonások, elsősorban a konzervativizmus és a szabad piac radikalizmusán, a vallási érzésen és/vagy a nacionalizmuson keresztüli megsokszorozódása és kiéleződése (Nagy-Britanniában, Franciaországban, Hollandiában, Magyarországon, részben Németországban stb.), illetve a radikális szocializmus délibábjának újbóli megjelenése (Görögország, Spanyolország, Olaszország, Latin-Amerika stb.) jellemez. Más szóval, legalábbis a politikai diskurzusban, ha nem éppen a kormányzati gyakorlatban is, a jobboldal „még jobboldalibb”, a baloldal pedig „még baloldalibb” lesz, abból fakadóan, hogy a politikusok reflexszerűen extrapolálással és leegyszerűsítéssel válaszolnak a jelenkori társadalmakon belüli gazdasági-társadalmi zavarokra;

* A populista, kritikus, rendszerellenes, vagy idegengyűlölő áramlatok felerősödése, még a fejlett demokráciákban is, annak hatására, hogy a középosztály életszínvonala csökkent az elmúlt évtizedekhez képest, és amiatt a (nyilvánvalóan téves) gondolat miatt, hogy mindezért az európai integráció, vagy a bevándorlók a hibásak;

* A politikai iszlamizmus expanziója, többek között a nyugati államok muzulmán vallású polgárai körében, riasztó méreteket öltve a fiatalok és tinédzserek között, az elidegenedésre és a bevándorlói közösségek e veszélynek leginkább kitett „második nemzedékének” peremre szorulására adott reakcióként;

* A nyugati politikai-gazdasági rendszerek kohéziójának meggyengülése és a tagnemzetek nemzetek feletti szervezetekhez és klubokhoz (NATO, Európai Unió) tartozási érzésének visszaszorulása, illetve bizonyos egyéni, protekcionista megoldások keresése;

* A globalizáció erősödő bírálata (lásd az újabban Európában zajló utcai tüntetéseket a Transzatlanti Szabadkereskedelmi Megállapodás, TTIP ellen);

* A tekintélyelvű diskurzushoz és a keménykezű megoldásokhoz való folyamodás, melyeket a lakosság jelentős része elvár, éppen arra válaszul, hogy az államok és a közintézmények képtelenek hatékony választ adni a „rendetlenségre” és az ismételt válságokra;

* Az erőszak felerősödése a közéletben, mellyel a hatóságok nem tudnak, vagy nem akarnak megfelelő választ szembeállítani, ezáltal egy ördögi kört tartva fenn;

* Egyre több olyan gond megjelenése, melyekre látszólag nincs politikai-gazdasági megoldás, ami növeli az emberek félelmét a saját és gyermekeik jövőjét illetően: az élettel kapcsolatos és a gazdasági-társadalmi bizonytalanság, a lakosság elöregedése, a nyugdíjrendszerek kiegyensúlyozatlansága, a környezetszennyezés, a forrásokhoz hozzáférés drágulása, a demokratikus intézmények (pártok, parlament) hitelvesztése stb.

Boldog új évet 2015-ben!