A filmkoncert attól más, hogy a zene is élő: zongora, hang, zörej. Az énekesnők az animációs film vonalait követik. Ha három egymás melletti rizspapírra róják az ákombákomokat és vonalakat test nélküli kezek, akkor a zongoráé az első szólam, az alté a második, a szopráné a harmadik. 

 

Sok-sok humor is iktatható a jelenetekbe. Képi, zenei, színházi. S bár több filmetűd pörög a színpad hátterében kifeszített vásznon, és az élő zene koncertként is megállná a helyét, színházról beszélünk: egymásra figyelő szereplők – a film és a zene is az – párbeszédbe elegyednek, szembenállnak vagy kiegészítik egymást. 

 

Ha valahol a nagyvilágban, egy másik fesztiválon halljátok ezt a két nevet, nézzétek meg, mit tudnak. 

 

 

Nagyobb eséllyel találkozhatunk még a prágai Bucinatores Orchestrával. (Ha a cseh kulturális központ például őket hozza jövőre a Soundczech fesztiválra, akkor nem is a Bucinatores lenne az első cseh zenekar, amely az utóbbi években duplázna Kolozsváron.) Nemcsak azért, mert közelebb laknak hozzánk, hanem mert tisztára őrültek.

 

Bigband a felállás, láttuk, amikor beléptünk az Ecsetgyár Stúdiótermébe, aztán a zenészek jól rácáfoltak az összes előítéletünkre. Először amikor ők is beléptek: pólóban, farmerben, pulcsiban a szokásos bigbandes jelmez, a nyakkendővel súlyosbított egyenöltöny helyett. Másodjára és sokadjára akkor, amikor alaposan megrezegtették a rezeket: a kellemes, kiegyensúlyozott, mondjuk a huszadik század első felében keletkezett, feelgood sztenderdek helyett olyan freejazzt fújtak, hogy rendesen szétállt a fülünk tőle.

 

De nehogy azt gondoljuk, hogy a freejazz önmegvalósító komorságával játszottak: ott poénkodtak, ahol érték, és nem csak a zenében. Nem rutinból vagy kötelességből figyeltek egymás szólóira, az is érdekelte őket, mennyire élvezi a játékot a zenekar éppen szólózó tagja. 

 

Vagy épp eljátszották, mennyire unják: megdobigálták a trombitást, amiért túl hosszan egyeduralkodott rögtön az első számban, „dühösen” lobogtatták az arcába a kottát, hogy aztán mindenki hibátlanul csatlakozzon vissza az összhangba. Ebbe a teatralitásba az is belefért, hogy a szőke, kölyökképű és -alkatú harsonásfiú egyszercsak mikrofont ragadott, és meglepően mély hangján előadott egy lassú, érzelmes, talán táncdalfesztiválos cseh dalt.

 

 

Persze rengeteg verbális vagy táncszínházi előadásban is zenéltek a színpadon, ettől (is) Interferenciák az Interferenciák. Volt, ahol zenész és táncos egyenrangú partnere volt egymásnak, és olyan is, hogy a világhírű zenész mentette meg az előadást a totális nevetségességtől. 

 

A legegzotikusabb kétségkívül A szecsuáni jólélek koreai feldolgozása, a Sacheon-Ga volt. Egyrészt fejest ugrottunk az éneklő színház számunkra teljesen ismeretlen hagyományába, a phanszoriba. Ahol egyetlen színésznő énekelte el az összes szerepet, miközben a vélhetően hagyományos koreai ütőshangszereken a nyugati fül számára ritmustalan ritmusokat vertek.

 

Másrészt ez tuti nem vegytiszta phanszori volt, nevezzük talán fúziós phanszori zenének, ahogy bekeverték a basszusgitárt és a rockritmusokat. Jaram Lee, az énekes-zeneszerző-narrátor ráadásul szétviccelte az egészet. Zeneileg is, amikor gőgösen beszólt a basszusgitár, vagy épp lágyan pengették rajta a nászindulót.

 

Pontosan azért, mert semmi sem olyan fekete és fehér már, ahogy Bertold Brecht darabjában, és ahogy azt Jaram Lee sarkítva végigénekelte. Úgyhogy a végszóban nemcsak a főszereplő fehér jólelket, hanem magát Brechtet is elküldte hidegebb éghajlatra. Hogy aztán a közönség felszabadultan és felállva tapsoljon és bravózzon percekig.