Néztük, hallgattuk az elnöki bársonyszékért küzdő két jelöltet, és rájöttünk, üzeneteiknek nincs nagy jelentősége. Túl sok volt eddig a hazugság ahhoz, hogy elhiggyünk bármit is. És mégis, mit néztünk és mit értettünk belőle?

Abból, amit a két jelölt kifejez, és nemcsak ebben az összecsapásban, azt akarjuk megtudni, hogy törődnek-e velünk, tudják-e mi a teendőjük, képesek-e megtenni, amit ígérnek, és végül becsületességüket és erkölcsiségüket értékeljük, mindezeket csak a kifejezőerő alapján.

Milyen empatikus üzeneteket küld Johannis úr? Keveset. Miért? Az empatikus kifejezést az előttünk álló aktív meghallgatása és érzésének átvétele adja.

Tehát, ha úgy érzik, hogy ez a két jelölt két fillérre sem becsül minket, itt találunk néhány okot.

De Johannis úr merevsége egy megfontolt, józan, „német” ember látszatát kelti. Az a benyomásunk, tudja, mi a dolga. Rendezett, hagyományokhoz hű gazdának tűnik. Victor Ponta ügyes, minden gondra megoldást tudó, gyors ember benyomását kelti, de az a sebesség, melyekkel a válaszait adja, nem győz meg, hogy túlságosan bízzunk benne. A válaszok kicsit improvizáltnak tűnnek. Egy kis gondolkodási szünet, talán nem olyan hosszú, mint Klaus Johannisnál, nagyobb súlyt adott volna a bölcs emberi képnek.

Johannis jelölt mélyebb, erőteljesebb hangja e tekintetben újabb előny számára az ellenjelöltje lírikus-tenori hanglejtéséhez képest. Ponta úr éles és világos hangja pörgős, olténiai eszességet fejez ki.

Az energikusság benyomása terén a miniszterelnök jóval megelőzi Klaus Johannist. Sokkal inkább munkára késznek tűnik. Miből fakad ez a benyomásunk? A nem verbális üzenetek, vagyis a gesztusok és a mimika mobilitásából és dinamikájából, de a hangjából is. Ezúttal a hangjában hallható elhajlások az energia és a figyelem benyomását keltik. Johannis úr beszédéből teljesen hiányzik a hangnak az a le-fel mozgása. Az ő beszédének zenei vonala egy végtelen és kimozdíthatatlan vízszintes, gesztusai és mimikája pedig fagyottnak tűnnek.

A beszéd közben tartott szünetek ugyanolyan fontosak, mint a szavak, mert a beszédet megszülő megfontoltságot és frissességet fejezik ki, de az ezzel való visszaélés túlságosan is az „és a csiga, huss!”-ot juttatja az eszünkbe.

Azt nem tudjuk, hogy milyen erkölcsi értékeik vannak. De az más, hogy mit fejeznek ki. Az „istenfélő” ember szerepben Johannis úr valódibbnak tűnik Ponta úrnál. Azt szeretnénk, ha az elnöki székben olyan ember ülne, aki nem árul el bennünket és nem dezertál a nehéz pillanatokban. E téren hasznára van a merevsége. Nem tudjuk róla elképzelni, hogy kereket oldana, lopna, vagy megrettenne egy fontos döntés meghozatalától, és nem tűnik könnyen manipulálhatónak sem. Ponta úr túl sok olyan üzenetet mond, melyeknek a nem- és a paraverbális területen lenne a helyük, ez a politika pedig árt a hitelességnek.

A minapi tévés összecsapás során egy masszív vértezettel és túlságosan nehezen felemelhető buzogánnyal felszerelt gladiátort láttunk az arénában, aki minden alkalommal elvétette a fürge ellenfelét, aki könnyen legyőzhetőnek tűnt, hiszen csak egy sültvágó késsel volt felszerelve. Az egyik folyton melléütött, a másik szurkált. Semmi epikus nincs ebben az összecsapásban.