De az este messze nem volt ilyen hivatalos, a beszélgetés első fordulójában Szilágyi Júlia azt mesélte el, milyen fura helyzetekben ismerte meg a később barátaivá vált, mostani beszélgetőtársait. Mert a történetekből és a történetmesélésből áll össze az egyén, a család és egy közösség kultúrája is – állt össze a kép és a tanulság az este folyamán a Minerva Művelődési Egyesület székhelyén.

 

Szilágyi Júlia irodalomkritikus, esszéíró 1936-ban született Kolozsváron zsidó családban. És ez nem a lecke felmondása miatt fontos, hanem azért, hogy egyből felfogjuk, milyen gyermekkori emlékei lehetnek a bölcsészkar legszeretettebb tanárnőjének: 1944-ben még nincs nyolc éves, amikor a kolozsvári, észak-erdélyi zsidókat előbb gettókba, majd haláltáborokba szállítják.

 

Észak-Erdélyből 40 ezer, 14 éven aluli gyereket szállítottak el a koncentrációs táborokba, közülük Kolozsvárra 8-9 gyermek tért vissza – tudtuk meg Tibor Szabó Zoltántól. Egyikük Szilágyi Júlia, bár ő nem a deportálásból, hanem a bujkálásból tért vissza édesanyjával. Emlékeit mégsem a szenvedő áldozat hangján vagy mártírpózban meséli el, hangsúlyozza mindenki a teremben, aki szót kap. 

 

 

 

Sőt: a mesélő Szilágyi már-már a szenvtelenségig őszinte, az elemző Szilágyi pedig gyakran humoros, ironikus. Élőben még inkább az volt, talán azért is, mert ahogy ígérte, kevés történetet mesélt a könyvből. Inkább csak utalt egyikre-másikra, például hogy a család keresztény tagjai megmentették a család zsidó tagjait, vagy milyen gyermeki bizalommal vészelte át a bukaresti bombázásokat. A nyomasztó sztorikat sejtető emlékképeket pedig néha úgy idézte fel, hogy akár nevethessünk is közben.

 

„Az anya, mint legtöbbször, győztes áldozatként vonult le az érzelmi csatatérről. Mégis jó az emlék felidézése, hogy gúnyosan figyelmeztessen: mi váltja ki, mi ihleti, mi tartja ébren a megbocsátás értékének ugyancsak vissza-visszatérő apológiáját. Mert ugye, sértődötten élünk” – zárja az egyik emlékfüzért az Álmatlan könyvben.

 

Annak tulajdonítja koraérettségét, hogy nagyon zsenge korában találkozott azzal az emberekben, ami a legrosszabb, és azzal, ami a legjobb bennük. Olyanokkal, akik el akarták pusztítani őt és családját, és olyanokkal, akik megmentették. Ők mégsem utólag kimódolt tanmesék szereplői, alakjuk épp annyira pontos és homályos, ahogy arra a megfigyelő gyermek emlékszik, aki közben küzd azért, hogy értelmet adjon a körülötte röpködő, de el nem magyarázott szavaknak: mi az, hogy gettó, hogy árja, az árja párja, és mit jelent az, hogy szabad ember.

 

De azt már akkor is, 1944 nyarán pontosan érezte, hogy a Calea Victoriei-en hadifoglyokként felvonultatott angol pilóták nem azt sugározták, hogy ők a háború vesztes oldalán harcoltak, és hogy az ott bámészkodók zöme azért szimpatizál velük, mert az emberek szeretnek a győztesekhez tartozni.

 

 

Arról már keveset hallottunk (valószínűleg a kötetben sem olvasunk sokkal többet), milyen volt visszatérni Kolozsvárra, újrakezdeni iskolát, családot, várost, politikai rendszert. Szilágyi Júlia épp csak megemlítette, hogy gyorsan csalódott a kommunista berendezkedésben. Azt már Tibori Szabó Zoltán mondta el, hogy a szerző többszáz oldalnyi szekusjelentés főszereplőjévé vált mint nacionalista, irredenta, kozmopolita és egyéb felforgató elem, akire veszélyes az ifjúság oktatását bízni.

 

Úgyhogy várjuk a folytatást, már csak azért is, mert maga Szilágyi jegyezte meg, hogy a szülők a családfenntartás rutinjában mintha leszoktak volna arról, hogy meséljenek a gyerekeknek, akik inkább a nagyszülőktől hallanak családi történeteket. Miközben nem prédikációval és nem pofonnal nevelünk, vallja az esszéíró, hanem egész életünkkel: történeteinkkel és azzal, mennyire cselekszünk összhangban azzal, amit elmesélünk.

 

És hogy milyen maga a kötet? 1: tessék elolvasni; 2: mint az emlékezés. Rendezett és rendező csapongás.