Erdélyi vs transzilván

Az idei elnökválasztás egyik jelöltje felvetette Románia „transzilvanizálásá”-nak gondolatát. Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt vezetőjének programja szerint

egész Romániára ki kell terjeszteni

a transzilván értékeket. Mivel csaknem 20 évvel ezelőtt én is egy hasonló koncepciót hirdettem, a gondolat felkeltette a figyelmemet. Azt hittem, ahogy azt az Obsesii sociale (Társadalmi rögeszmék, Institutul European, Iaşi, 1998) című bemutatkozó kötetemben magam is állítottam, ahol „Románia erdélyesítésé”-nek fontosságát hangsúlyoztam ki, hogy az erdélyi magyar politikus hisz Erdély civilizációteremtő erejében. Azt mondtam akkoriban, hogy számomra az „erdélyiség” egyrészt a szigorúsággal, a mértékletességgel és az alakoskodás hiányával egyenértékű, de azt is, hogy van potenciál a Mitteleuropához való több évszázados tartozás alatt felépült erdélyi kultúra „exportjában” is. Azt hiszem, hogy az erdélyiség többletet jelent, ami a toleranciát, európaiságot, urbánusságot és civilizációt illeti. Úgy vélem, az erdélyiség végső soron egy forma mentis, mely a különféle etnikai csoportok együttélésének ezredéves tapasztalata alapján elfogadja a különbségeket és lehetővé teszi az integrációt és párbeszédet. Az erdélyiség, nem utolsó sorban, a másik elfogadását, a közös történelem és értékek elfogadását, de a múlt tragikus tapasztalatainak elfogadását is jelenti.

Következésképpen, amikor megláttam a jelöltek választási plakátjait, megdöbbentett az, ahogy Szilágyi Zsolt „transzilvanizmusa” megnyilvánul. A kampányüzenetek

kizárólag magyar nyelvűek voltak.

Ez észbontó dolog egy olyan ember részéről, aki Románia elnöke akar lenni! Szilágyi még akkor sem nyerne, ha minden romániai magyar rá szavazna. Sajnos azt tapasztaltam, hogy ez a romániai magyar közösség mindkét jelöltjére érvényes. Mind Kelemen Hunor, mind – főleg – Szilágyi Zsolt azt bizonyítja, hogy nem értik a „másik iránti tiszteletet”, hogy őket nem érdekli már sem a változatosság, sem a tolerancia. Ők magyarul beszélnek, magyaroknak. Egy részük számára a transzilvanizálás egyszerűen a román állam föderalizálását jelenti. Végső soron azoknak az évtizedeknek a megtestesítői, amikor a két etnikum politikusai az Erdélyben élő két nagy közösség közötti kommunikáció hiányát ápolták. Mára a multikulturalizmus és az etnikumok közötti párbeszéd álarca mögött két párhuzamos életű közösséggé váltunk, melyek szegregált, kapcsolatok nélküli, véleménycserék nélküli,

közös sors nélküli kultúrákban léteznek.

Ez a jellemvonás az EMNP és az RMDSZ vezetőinek nyilvános viselkedésében vált egyértelművé, legalábbis a választási kampány alatt. Hogyan lehetséges, hogy egy ennyire fontos, vegyes népességű városban, mint Kolozsvár, csak egy nyelven kommunikálsz? Mi okozza, hogy Hunor (sic! – a szerk.) és Szilágyi állampolgárok elnökválasztási üzenetei csak magyar nyelvűek lettek? Románia ezen polgárai, Erdély ezen lakói miféle pozitív üzenetet fogalmazhatnak meg Románia más polgárai, akár még azon erdélyiek számára is, akik nem beszélnek magyarul?

Kelemen Hunor, aki minden román elnöke akar lenni, kampányát egy nyilvánvalóan törzsi üzenettel hirdeti: „Egy erős közösség hangja”. Meg kell mutatnunk, hogy az erdélyi magyarok erős közösséget képeznek, ezt sugallja Hunor (sic! – a szerk.) választási plakátja. Csakhogy ő valójában ezt mondja: Mi a saját hangunkon beszélünk, mások beszéljenek úgy, ahogy akarnak! Viszont ezáltal ő azzá a magyarrá válik, aki meg akarja mondani a románoknak, hogy milyen országban szeretnének élni. A románok pedig nem értik, mit mond, így javában zajlik a süketek párbeszéde.

Több mint huszonöt éve ilyenfajta szegregációpárti üzenetek állnak a transzilván magyarok politikájának középpontjában. A politikai jogaikért a „bukaresti politikusok” elleni harcukban, a „mitikák” elleni háborúban megfeledkeztek egy elemi dologról; az erdélyi románok nemcsak régi polgártársaik, szomszédaik és barátaik, de integráns részét képezik az erdélyi kultúrának. Lehet, hogy ahelyett, hogy mindenki a saját közössége nyelvén beszélne, több párbeszédet kellene folytatnunk arról, miféle közös hazát szeretnénk felépíteni. És ha ez a haza hasonlít a tömbházbeli élethez, ahol mindenki a saját lakásába zárkózva él és nem beszél a szomszéddal, mert „ők gyilkolták meg Horeát, vagy Dessewffyt”, akkor ez a politikai terv elfogadhatatlanná válik.

Szilágyi is  erős szeparatista hangsúlyokkal építi fel az üzenetét. „Igent Erdélyre” a kampányszlogenje, kizárólag magyar nyelven. Ezáltal nyilvánvalóvá válik az erdélyesítés és transzilvanizálás közötti különbség. A transzilvanizálás Románia bizonyos etnikai törésvonalak mentén végrehajtott föderalizálását jelenti, míg az erdélyesítés

Románia multikulturális és többetnikumú

országgá változtatását feltételezi, melyben a regionális kultúrákat alkotó különféle csoportok közötti különbségek elfogadása a mindennapok valóságává válik. A transzilvanizálás szegregacionista, és a románok és magyarok közötti szakadékok mélyítésén, az etnikai jellegzetesség és a törzsi érdekek ápolásán alapul, míg az erdélyesítés a helyi és regionális közösségek közös identitása (újra)építésének előfeltevéséből indul ki, mely nemcsak párbeszéden és a civilizált véleménycserén alapul, hanem bizonyos közös értékek és érdekek megtalálásán és gondozásán is.

Mit segít egy szatmárnémeti magyaron, ha a Hargita és Kovászna megyei székelyek elnyerik autonómiájukat? Miért támogatná egy szilágysági román a regionalizálási terveket, ha amúgy sem beszélnek a nyelvén? Hogyan lehet majd regionalizálni a románok és magyarok által kisebb-nagyobb arányban közösen lakott térségeket, ha a magyarok és a románok között már semmilyen kapcsolat nincs? Hogyan fog kinézni a hipotetikus, a kolozsvári Bánffy-palotában székelő transzilván regionális Parlament; milyen közös értékek egyesítik majd az együtt élő közösségeket? Milyen közös terveknek kell egyesíteniük őket, ha még arra sem vagyunk képesek, hogy egy hangon beszéljünk? Míg megválaszthatjuk Sabin Ghermant Transzilvánia elnökének, kolozsvári kormányzói székhellyel, ki kell majd javítanunk a szegregacionista politikusok által megrongált pallókat.

Végső soron mit tett a Románia művelődési miniszteri tisztségét több mandátumban is betöltő Hunor (sic! – a szerk.) az erdélyi románok és a transzilván magyarok közössége közötti kommunikációért? Hány erdélyi román értelmiségi könyvét fordították le magyarra? Hol érhetők el a romániai magyarok számára Marta Petreu, vagy Alexandru Vlad prózái? Az erdélyi könyvesboltokban miért nem lehet hozzáférni román nyelven az összes transzilvániai magyar prózaíró és költő műveihez? Hány konferenciát szerveztek a transzilván románok és magyarok közös identitásáról és – főleg – milyen közös kulturális programok vannak egy erdélyi identitás újraépítésére? Amely identitás ne válassza el egyiket a másiktól.