Nagyot álmodnak!

A belgrádi Partizán Stadionban lezajlott, a Szerbia–Albánia labdarúgó mérkőzés félbeszakításával, majd lefújásával járó

„kis háború”

nem válthat ki mást, mint komor gondolatokat térségünk törékenységéről. Mélységes éretlenségéről és törékenységéről, kulturális „nyerseségéről”, melyet egy kicsit kozmetikáztak a posztkommunista technológiai és stilisztikai korszerűsítések, vagy a belgrádi, tiranai, pristinai stb. rezsimek új, euro-atlanti ihletésű hivatalos nyelvezete. Az egészet egy felelőtlen ötlet robbantotta ki. A (Koszovót magába foglaló) Nagy-Albánia térképét szállító drón, mely berepült a játéktér fölé és lángra lobbantotta a szerb B-közép dühét, de a játékosokat is egymásnak ugrasztotta, azt bizonyítja, hogy ebben az egész térségben milyen könnyen kirobbanhatnak a dolgok.

A demokratikus, liberális és európai festék vékony rétege alól – kiélezett helyzetben – átütnek a nagy vérfoltok, és a frusztrációk hosszú történelme által kiváltott lobogó gyűlölet. Valószínűleg három-négy réteg nyugati festékre és úgy kétszáz évnyi békére és gazdasági jólétre lenne szükség, hogy a kapcsolatok olyan szintre kerüljenek, mint amilyenek, mondjuk, a szintén terhes közös történelemmel rendelkező Belgium és Hollandia között levők.

És itt nem Észak- és Dél-Szudánról van szó, ez legyen világos. Albánia mégiscsak NATO-tagállam (öt éve), Szerbia pedig (három éve) EU-csatlakozásra jelölt ország, tehát mindkét fél rendelkezik bizonyosfajta (legalábbis formális) kompatibilitással és konvergenciával, ami a nyugat politikai kritériumait illeti. Ezen el kellene gondolkodnunk.

A belgrádi dühkitörés a történelem begyógyulatlan sebeinek, annak az alvó gyűlöletnek a megdöbbentő tanúvallomása, mely még mindig jelen van Európának e külterületén, a volt Habsburg Birodalom nemzetei között, 100 évvel a „Nagy Háború”-hoz vezető merénylet után, amelyre szintén a szomszédban, Szarajevóban került sor. Nagy-Albánia, Nagy-Magyarország, Nagy-Szerbia stb. (?): a világnak ebben a részében

mindenki kicsi és nagynak álmodja magát.

A régiót kínzó vágyak és területi veszteségek még mindig munkálkodnak mélyen az emberek tudatában, a történelmi bosszú órájára várva. Minden régi, minden új, ahogy azt a Glosszából (Mihai Eminescu – a szerk.) tudjuk. Ebben az esetben a modernizálás csak abból áll, hogy a provokatív üzenetet egy drón hordozta, melyet – úgy tűnik – a stadion VIP-páholyából irányította az albán kormányfő testvére, Olsi Rama, akit a szerb rendőrség aznap este őrizetbe is vett. Ő tagadta a vádakat és szabadon engedték, hogy ne bonyolítsák még jobban a dolgokat.

Tudom, egyesek azt fogják mondani, mindez messzinek tűnik, mintha egy másik világból való lenne, ez bennünket nem érint, mert mi nem vagyunk ilyenek, hogy ezek a kockázatok végleg megszűntek a magyarok és a románok között, amikor csatlakoztunk az Európai Unióhoz. De ne feledjük, hogy Belgrád sincs Afrikában, alig 160 kilométerre van Románia határától. Ugyanilyen közel volt a 90-es évek iszonyatos háborúja is, mely (az állami kísérletként haldokló) Jugoszlávia NATO általi bombázásával ért véget, 15 évvel ezelőtt.

Minő véletlen egybeesés! Albánia kormányfőjének, Edi Ramanak a jövő héten kell (kellene) Belgrádba látogatnia, ami 70 év óta az első alkalom lenne, hogy egy albán kormányfő Szerbia fővárosába teszi a lábát. És hamarosan Vlagyimir Putyin is felkeresi Szerbiát. És éppen most jelent meg a Nagy-Albániás drón.

Pristina (Koszovó gúnyállam fővárosa) polgármestere a mérkőzés előtt arra biztatta az albán kormányfőt, ne menjen Szerbiába. Albániában – a nacionalisták – nagy győzelmeként ünnepelték a mérkőzés félbeszakítását, Albánia hivatalos küldöttségének tagjait pedig hősként fogadták odahaza. Mindennek a csúcsa az, állítják a szerb hivatalosságok, hogy az Európai Unió képviselői erőltették az albán szurkolók beengedését a stadionba, holott nem volt jegyük, és előrelátták az összecsapás veszélyét.

Újabb „sikere” ez az ostoba európai diplomáciának.

Nem akarjuk elképzelni, hogyan nézne ki – idén – egy Ukrajna és Oroszország közötti mérkőzés Kijevben. Az UEFA különben megtiltotta az ukrán és orosz csapatok összesorsolását. Egyesek szerint azt is meg kellett volna tiltania, hogy Szerbia és Albánia egy csoportba kerüljenek. De hova jutnánk ezekkel az összeférhetetlenségekkel? Európában csak Szerbia–Norvégia, Albánia–Svájc, Svédország–Magyarország mérkőzéseket lehetne tartani? Az európai stadionokban zajló, egyértelműen etnikai jellegű erőszakosságok – sajnos – eléggé világos jelei (talán túl messze mennénk, ha azt mondanánk, hogy az egységes Európa-terv kudarcának) a kontinens új, történelmileg eléggé megszilárdult nemzettudattal nem rendelkező demokráciái és fiatal szuverén nemzetállamai éretlenségének, melyek egy része egyes

„befejezetlen” háborúk

teljesen improvizált következményei.

A hirtelen jött, váratlan, elképzelhetetlen erőszaknak mindezen helyzeteiben van egy megnyugtatónak szánt magyarázata. Gyakran hallom. Hagyd csak, ez nem súlyos, a zavargásokat okozók nem reprezentatívak az egész nemzetre nézve, az ország lakosságához képest csak maroknyi emberről volt szó, néhány szélsőségesről, huligánokról, akiket figyelmen kívül kell hagyni. A komoly emberek távol tartják magukat ettől, és nincs közük a stadionokban zajló harcokhoz, az utcai tüntetésekhez. Ez a magyarázat elméletileg helyes, de nincs gyakorlati relevanciája. A nagy történelmi eseményeket nem az otthonülő és „be nem avatkozó” komoly emberek robbantották ki. A jó és a kevésbé jó dolgokat, a forradalmakat és a polgárháborúkat is olyan emberek maroknyi csoportja robbantotta ki, akik merészebbek voltak felebarátaiknál, és kevesebb vesztenivalójuk volt. Óriási szerepe van a politikai manipulálásnak. Jugoszlávia ismeri a legjobban

a kis hógolyó példáját,

mely elindul és mindent megsemmisít, végül még a legcsendesebb polgárokat, a szemüveges könyvtárost, az utcasarki újságárust, a ravasz taxist és a kopott táskás történelemprofesszort is rávéve arra, hogy fegyvert fogjon, amikor a társadalom a szeme láttára omlik össze.

Akár tetszik, akár nem, a Szerbia–Albánia mérkőzés megmutatta, hogy történelmi léptékben mennyire törékenyek még az egyensúlyok a Balkánon és Kelet-Európában. Személy szerint nekünk, románoknak azt, hogy mennyire szerencsések voltunk. Hogy süvített el 1990 márciusában, Marosvásárhelyen a fülünk mellett a széthúzás lövedéke. Ha most észak és kelet felé nézünk: egy megosztott, vérben úszó, szinte becsődölt Ukrajna. Ha nyugat felé: egy eltűnt Jugoszlávia, egy nyugat felé vezető utat habozva és frusztráltan kereső Szerbia, szomszédok által folyamatosan provokált és romboló hatású nacionalista hiúsági rohamokkal. Szintén nyugat felé tekintve azt látjuk, hogy Orbán Viktor magyar kormányfő Románia területén magyarázza nekünk, hogy a liberális demokrácia modellje kudarcot vallott, hogy Magyarországnak most Kína, Oroszország, India stb. a modelljei. A Fekete-tengeren amerikai és orosz fregattok lubickolnak ide-oda, és nagy a nyüzsgés. Ukrajnában és Moldova Köztársaságban sorsdöntő választások következnek. Egész keleten nagy a korrupció, kiabálják az amerikaiak. Tegyetek valamit, távolítsátok el őket a vezérlőpulttól, adjatok nekik gondolkodási szünetet! Adunk, kiabáljuk vissza, de iszonyatosan sokan vannak. Azt is látjuk, hogy titkos ügynökeink voltak (vannak?) a magisztrátusok között, még a NATO-csatlakozás után is. Nem egyszerű a helyzet, testvérek, de nem hagyjuk magunkat.