Miféle moldovaiságra van szükségünk?

Moldovában az utóbbi negyedszázadban a román kultúra dominanciájának bevezetését szolgáló folyamat zajlott le. A szomszédos ország kulturális expanziója politikailag motivált.
Hirdetés

A „román gondolat” célja az 1918 és 1940 közötti határokkal rendelkező Nagy-Románia helyreállítása. Miután Moldova Köztársaságot egy „második román állammá” változtatták, az annektálása már könnyen megvalósulhat.

Ennek a tervnek van néhány „gyors” előnye Moldova lakossága számára: a bérek és nyugdíjak jelentős megnövekedése, törvényes munka- és tanulási lehetőség Európában, a korrupciós szint csökkenésének reménye. Az unionizmus az a bizonyos veréb, amely jobb ma, mint holnap egy túzok.

De az emberre a túzokról való álmodozás a jellemző. A jelenlegi „régiók Európájában”  

a helyi brandek megerősödésének folyamata

 
zajlik. Ez a folyamat akár politikai szeparatizmushoz is elvezethet: Skócia, Katalónia, Velence stb. Szükség van-e még az egyesülésünkre az általánossá váló szétválások korában? Lehet, hogy Moldova polgárai, jellegzetességüket megőrizve, hosszú távon nagyobb előnyökhöz juthatnának? Egy ilyenfajta terv felelősséget és óriási munkát igényel. Nehéz út ez, amely jelentős erőfeszítéseket tesz szükségessé: „Kis erővel tegyünk meg nagy dolgokat!” (ezt a nagy orosz történész, Karamzin mondta III. Istvánról, vagyis Ştefan cel Mare-ról), ahogy azt szoktuk.
 
A moldovai értelmiség nagy része osztja az unionizmus gondolatát. Ezt azzal az előnnyel lehet magyarázni, amivel az „urbánus” román kultúra rendelkezik a parasztpárti írók által a Szovjet Moldovában létrehozott „tradicionalista” kultúrával szemben. Ezen kívül a moldovai tanárokat a román kollégáik jobb anyagi helyzete is csábítja.
 
Az unionizmus ellenzőit „moldovaisták”-nak („moldoveniști”) nevezték el. Ez a kifejezés két eltérő feladatokat vállaló csoportot fed le.
 
Az első csoport magját azok a moldovai etnikumúak alkotják, akik a moldovai etnokratikus államban lehetőséget kaptak arra, hogy szinte zavartalanul rendelkezzenek a közösség forrásai felett. E csoport számára a függetlenség elvesztése a politikai üzlet nyomán szerzett profit jelentős csökkenését jelentené.
 
Az etnokratikus moldovaiság ideálja nemcsak az „agrárius” értékekből áll, hanem főleg a rokonság és sógorkomaság állam előtti értékeiből. A jelenkori Moldovában létezik egy olyan hagyomány, amely szerint az állam intézményeit vezető csoportok – alapjában véve – a vezér rokonaiból, közeli ismerőseiből és falustársaiból állnak. Ez általánossá váló korrupcióhoz és az állam lerombolásához vezet. A rokonság államellenes értékeit „tradicionalista” propaganda-csomagolásban adják el, „nagy házzal” és boroshordókkal és konzervekkel dugig tele pincével, mint a szülőfaluban.
 
A formájában és tartalmában is falusias etnokratikus moldovaiság nem képes vonzani a fiatalokat. Propagandája csak még erősebben hozzájárul az „urbánus” románizmus terjedéséhez a fiatal nemzedék soraiban.
 
Az etnokratikus moldovaistákban van egy kisebbrendűségi érzés a románokkal szemben. Közülük kevesen merik nyíltan kifejteni az álláspontjukat. A moldovai politikai osztály képviselői kétértelmű megfogalmazásokhoz folyamodnak, amiből nehezen tudod kihámozni, hogy 

minek tartják magukat: moldovaiaknak vagy románoknak?

 
Az etnokratikus moldovaisták nem sietnek beengedni a hatalomba az oroszajkúakat. A nemzeti kisebbségeket „hasznos idiótákként” használják fel az unionistákkal folytatott harcukban.
 
A tipikus etnokrata moldovaista Voronin a 2001-es választások küszöbén nem fukarkodott az olyan ígéretekkel, hogy az állam második hivatalos nyelvévé nyilvánítja az oroszt, vagy hogy csatlakozik az Oroszország–Fehéroroszország Unióhoz. A PCRM (Moldova Köztársaság Kommunista Pártja) képviselői listájára a nemzeti kisebbségek elég sok képviselője felfért. De ahogy hatalomra került, Voronin megfeledkezett az ígéreteiről. Az „internacionalisták” pártjának kormányzása alatt az oroszajkú kisebbség képviselői gyakorlatilag egyáltalán nem voltak jelen a végrehajtó hatalom fórumain. Moldova Köztársaság történelme során a nemzeti kisebbségek képviselői sohasem kaphatták meg az államfői, parlamenti elnöki, miniszterelnöki, belügyminiszteri, külügyminiszteri, védelmi miniszteri, főügyészi, pénzügy- és gazdasági miniszteri tisztségeket.
 
Az etnikai kisebbségek helyzete még rosszabb lett, miután az „internacionalistákat” eltávolították a kormányzásból. 

Az oroszajkúak teljesen hiányoznak

 
a végrehajtó hatalomból. A kormánykoalíció parlamenti képviselői között csupán EGYETLEN nem moldovai van.
 
A moldovaisták másik csoportja az oroszul beszélő nemzeti kisebbségek tagjaiból áll. Az egyfajta status quo megőrzésére törekvő etnokrata moldovaistákkal szemben, az oroszajkúak a Moldovai Szovjet Szocialista Köztársaság (MSZSZK) dicsőséges korszakáról álmodoznak, amikor kulturálisan ők uralták a moldovai társadalmat és amikor a moldovaiakkal egyenrangúan tölthették be a köztársaság vezető tisztségeit.
 
Nosztalgiázásuk érthető. A jelenkori Moldovában a nemzeti kisebbségeknek egyetlen jelentős rés betöltéséhez „van joguk” – és ez az üzleti élet. A kereskedelmi vállalatok vezetői és irányítói körében az arányuk az ország népességén belüli arányuk többszöröse. Ennek ellenére a némi gazdasági sikert elért oroszajkúak kisebbséget alkotnak a nemzeti kisebbségen belül. Akik nem képesek „nyereségesek” lenni, azok alig-alig tudnak megkapaszkodni a társadalmi hierarchia alsóbb tartományaiban. Legutóbbi moldovai látogatásaim során szörnyülködve tapasztaltam, hogy a társadalomból kiszorult emberek (a „csavargók”) többsége oroszul beszél.
 
A rossz gazdasági helyzethez hozzáadódnak azok az állandó sértegetések, melyeket az oroszajkúaknak a moldovai médiától el kell szenvedniük. A gyűlölködő kijelentések nem ritkán moldovai politikusoktól érkeznek. Szinte kizárólag a Sztálin és Lenin terrorját valószínűleg a leginkább megszenvedő oroszokat hibáztatják a 40-es évek deportálásaiért és az 1946-os éhínségért. A jelenkori moldovai társadalomból hiányzik a nyilvános elismerése azoknak az orosz orvosoknak, tanároknak, mérnököknek, akiknek rövid idő alatt sikerült egy lehangoló román tartományt a „szocializmus kirakatává” változtatniuk.
 
A megalázott és elnyomott oroszajkúak nem képesek megfelelően reagálni a modern világ kihívásaira. Nagyrészük paradox módon „védi meg” emberi méltóságát. Saját érdekeikkel szembe menve megtagadják, hogy a moldovai (román) nyelv megtanulásával „megalázkodjanak”. Az oroszajkú moldovaistákban nem nagyon tudatosul, hogy milyen 

érdekütközésben állnak az etnokrata moldovaistákkal.

 
Valamilyen érthetetlen okból kizárólag az etnokrata unionistáktól félnek. A moldovai társadalmon belüli minden oroszellenes viselkedést a „románok” számlájára írnak. Az oroszajkúak propagandájában Románia a züllött „Gayrópa” részeként jelenik meg. Az oroszajkúak a románokat egy „mesterséges terv” eredményének tekintik, és arról igyekeznek meggyőzni a moldovaiakat, hogy „ősi” (vagyis az igazi, az idők homályába vesző) nemzetüknek semmi köze nincs a román nemzethez. Az oroszajkúak körében elterjedt az „Akik románnak vélik magukat, menjenek Romániába!” szlogen. Ők nem ébrednek rá arra, hogy ezzel csak a etnokrata moldovaiak peresztrojka alatti jelmondatát másolják: »Чемодан, вокзал, Россия!« („Bőrönd, állomás, Oroszország!”), amelyet egyes szélsőséges csoportok készek újra feleleveníteni. Egy ilyenfajta propaganda pont ellentétes hatást vált ki. A moldovaiak nem ritkán panaszolták el: „Amikor az oroszok, oroszul, arról próbálnak meggyőzni bennünket, hogy nem vagyunk románok, én már csak az ellenállás szelleméből fakadóan is, be fogom bizonyítani, hogy román vagyok.”
 
Az etnokratikus moldovaiság és az oroszajkúak moldovaisága az általuk terjesztett megosztottsággal és „reakciós” ideológiával kéz a kézben a románizmus győzelméhez járul hozzá Moldovában.
 
Megváltoztatható-e a helyzet?
 
Afelé hajlok, hogy a moldovaisták mindkét csoportjának ebben az esetben el kellene határolódnia a csoportönzőségtől, amely annyira káros a moldovai államiságra nézve, és kölcsönös kompromisszumokat kellene kötniük.
 
Az első kompromisszumnak a moldovai etnikai többségtől kellene érkeznie. Azoknak kellene nagylelkűbbeknek lenniük, akik többen vannak és erősebbek. Fontos, hogy komfortérzetet biztosítsanak az etnikai kisebbségek számára. Ehhez nem elég szavatolni az orosz nyelv és más nemzeti kisebbségek nyelveinek jogállását. Arra is szükség van, hogy külön törvényben rögzítsék a moldovai államnak azt a kötelességét, miszerint állami költségvetésből kell támogatni az etnikai kisebbségek kultúráját, minden etnikai csoport számára létrehozva ennek infrastruktúráját: anyanyelvű oktatás, rádióadó, újságok, néprajzi múzeum, színház, kutatóintézet stb.
Miután a többségtől megkapják a garanciákat arra, hogy tiszteletben fogják tartani a jogaikat, a nemzeti kisebbségeknek is meg kell majd tenniük egy lépést: meg kell tanulniuk a moldovai (román) nyelvet. Az etnikumok közötti megértés hozzájárul majd egy 

többetnikumú moldovai polgári nemzet kialakulásához,

 
amelynek keretében lehetővé válik a vezető tisztségeknek kizárólag a képességek és a minőség alapján történő betöltése. Egy hatékony államon belül a szomszédos állam általi „bekebelezés” veszélye önmagától szorul majd háttérbe. El fog tűnni a románfóbia. Romániát testvéri országnak fogják tekinteni, amellyel sokoldalú kapcsolatot kell kialakítanunk.
 
Íme, erre a moldovaiságra van mindnyájunknak szükségünk!
 
Román nyelvre fordította: Vitalie Sprînceană
Eredeti forrás: http://enews.md
 
A címlapképen a Romániával való egyesülést ellenző tüntetők a “moldovaista” zászlót lobogtatják. Fotó forrása: inliniedreapta.net.
Hirdetés