Az autonómia a minimum

Erdély önrendelkezését ugyan nem kiáltották ki, de átbeszélték a témát az autonomisták Kolozsváron. Sabin Gherman elvitte a showt.
Hirdetés

Az, hogy az Erdély az erdélyieké! címmel megrendezett vitaestre szinte zsúfolásig megtelik a New York kávéház előadóterme, várható volt. Az már kevésbé, hogy a meghirdetett előadók közül ketten – Bakk Miklós politológus, aki ezúttal az Erdélyi Demokratikus Liga tagjaként vett volna részt, illetve Hedrich Hans, a Neuer Weg Egyesület elnöke – nem tudnak részt venni az eseményen.

A kerekasztalt azonban így is sikerült körbeülni, Fancsali Ernőnek, az Autonomy for Transylvania petíció kezdeményezőjének, Raoul Weiss fordítónak, Sabin Ghermannak, a Transilvania Live Televízió ügyvezető igazgatójának, az erdélyi autonomista irányzat Terminátorának és Bethlendi Andrásnak, az Igen, tessék! mozgalom ügyvezetőjének.

Közbevetőlegesen megjegyzendő, hogy a szervező Igen, tessék! minden dicséretet megérdemel, az a gördülékenység, amellyel az egészet levezetik kétnyelvű szinkronfordítással, füles mikrofonokkal, a megfelelő technikai és hangulati feltételek megteremtésével, profizmusról árulkodik. Mindjárt az elején a Mátyás-audienciáról készült videó levetítésével:

A jó hangulat tehát adott, Sabin Gherman pedig rögtön a húrok közé is csap. Gherman, aki egy életre beírta magát az erdélyi magyarok szívébe az Elegem van Romániából! című kiáltványával, karizmatikus figura, a legjobb értelemben vett showman. Lendületes expozéja nagyjából így foglalható össze:
 
˜♦ A transzilvanizmus lényege, hogy mindhárom erdélyi kultúra, a román, a magyar és a szász teljesen egyenlő. Nem szidhatod magyarként a románokat úgy, hogy aztán otthon Bartók román táncait hallgatod, és vice versa. (Zárójelben jegyzendő meg, hogy mindvégig három erdélyi nációról beszélnek az előadók, holott hangsúlyosan felmerül az est során a cigányság integrációjának kérdése is.)
 
♦ Egy erdélyi románban és egy erdélyi magyarban több közös vonás van, mint az előbbiekben és a Kárpátokon túliakban, illetve az utóbbiakban és a magyarországiakban.
Bár az erdélyi románok közt megvan az autonomista kritikus tömeg, nincs komolyan vehető szervezetük. A magyar politikai elit pedig nem képes túllépni az etnikai határokon.  

Transzetnikus erdélyi pártra lenne szükség, 

a felvidéki Híd-Most mintájára, de erre egyik nemzeti közösség véleményformáló elitje sincs felkészülve. Azok a románok és magyarok, akik így gondolkodnak, attól tartanak, hogy „hírbe hozzák” őket a másik nemzetiséggel, és árulónak kiáltják ki őket.
 
♦ Az óra azonban ketyeg, az ő nemzedéke az utolsó, amelyet még érdekel a transzilvanista eszme, a fiatalok a globalizáció következtében bárhol a nagyvilágban képesek boldogulni. A magyarok fogynak, ami nem jó, mert egy ilyen kultúrájú nemzeti közösség egy régió felhajtóereje lehet, ha Moldvának lettek volna nagy számban magyarjai, nem ott tartana, ahol. Vagyis a szarban.
 
♦ Elég volt az autonómia tárgyában rendezett szimpóziumokból, a cselekvés mezejére kell lépni. Kós Károly Kiáltó Szója ma is aktuális. Gondolkodjunk történelmi távlatokban, ő például azért olyan nagy híve Orbán Viktornak, mert képes erre.
 
Ha már a magyar kormány: Fancsali Ernő arról értekezik, hogy a pánmagyar eszme és az erdélyi gondolat összeegyeztetése nehéz ügy, de nem lehetetlen. Azt viszont világossá kell tenni, hogy  

az erdélyieknek nem diktálhat sem Bukarest, sem Budapest. 

Erdély, ugye, az erdélyieké, de befogadó értelemben. A bánságiak közt is sok az autonomista, ám ők kívül helyezik magukat Erdélyen: szurkolnak az erdélyieknek, de saját, külön bejáratú autonómiát szeretnének. Úgy látja, hogy a székely autonómiakövetelések kicsit keresztbe tettek az összerdélyi önrendelkezés ügyének, az autonómia gondolata így nehezebben elfogadhatóvá vált a románság számára.
 
Hogy mennyire befogadó Erdély, azt Raoul Weiss esete példázza, aki Elzászból került, jó néhány stáción keresztül, a Kolozsvár melletti Méráig. Állítása szerint azért, mert minél távolabbi helyet keresett az Európai Unió centrumától.
 
Le kéne már szállni erről a kétirányú, Budapest és Bukarest felé való tájékozódásról, mondja, mert mindkettő nyugati gyarmatok fővárosa. A Nyugat pedig visszaél a saját elveivel, például az oly sokat hangoztatott szubszidiaritással, és egyáltalán. Bethlen Gábor példáját idézi, mert milyen ügyesen lavírozott Kelet és Nyugat között.
 
A szubszidiaritásról és a decentralizációról Sabin Ghermannak meglehetősen határozott véleménye van. A kisebb ellenállás érdekében fogadjuk el, hogy Románia egységes nemzetállam, de azon belül lehetséges a többlépcsős autonómia: először is a történelmi régiók (Havasalföld, Moldva, Erdély stb.) szerinti felosztás, a helyi autonómiák szintjei fölött pedig a különleges státusú területek, mint a Székelyföld, a Zsil völgye és a Duna-delta térsége. Az autonómia a legkevesebb, amit kérünk, de azt nagyon.
 
Elsősorban gazdasági érvekre alapozhatunk, mert a többségiek számára a kulturális identitás kérdése nem annyira erős tényező, hiszen nem veszélyezteti azt senki, szemben a kisebbségiekkel. És persze legyünk szolidárisak az ország elmaradottabb régióival, de 

a szolidaritás nem egyenlő az eltartással,

főként ha ők sem segítenek kellőképpen magukon és egymáson. Bukarest viszont lenyúlja az adólejeinket, és ezt az erdélyi románok is a bőrükön érzik. A megoldás: a Romániai Erdélyiek Demokrata Szövetségének megalakítása (ami románul áthallásosabban hangzik: Uniunea Democrată a Ardelenilor din România).
 
Arra a kérdésre pedig, hogy szükség van-e a transzilvanista mozgalomnak államelnökjelöltre, poénnal válaszol: nincs elnökjelöltünk, mert Erdély fejedelemség.
 
Mit tehetnénk ehhez hozzá? Mi megmondtuk: Bethlen Gábor for President!

 

Hirdetés

Címlapfotó: Bethlendi Tamás

Hirdetés