Vezérek muszklija

Amit néhány éve csak megjósolni lehetett, mára dokumentálható valóság. Az illiberális demokráciák, hogy megismételjük Fareed Zakaria klasszikus fogalmát, azon vannak, hogy különböző földrajzi térségekben kiépítsék – szimbolikus és effektív – dominanciájukat. A kommunizmus bukását követő illúziók ellenére a szabadság nem győzött az önkényesség és az etatista erőszakkal szembeni konfrontációban. Az alkotmányos demokrácia ma, sokkal inkább, mint az utóbbi évtizedekben bármikor, ostrom alatt áll. Értékét vitatják, a nyugatellenes retorika pedig ezt az izzó ellenségességet erősíti.

Recep Erdogan megválasztása Törökország elnökének egy közvetlen választás nyomán a legújabb jele egy mélyreható változásnak. Az első államfő, akit a választók közvetlenül szavaztak meg, egyben az is, akit – közvetlenül és programszerűen – a török világiasság felszámolására tett erőfeszítéssel társítanak, a szabadságjogokat korlátozva és vérszomjasan elfojtva az utcai bírálatokat. Egyértelmű e pillanat üzenete. Törökországban egy új választásos tekintélyelvűségi forma születik, Erdogan pedig csatlakozik azokhoz a politikusokhoz, akik a demokrácia térdre kényszerítése érdekében a nép érzelmeit és gyűlöletét mozgósítják. A korrupció, a tekintélyelvűség, a Nyugat-ellenesség, a politikai iszlámizmus feltámadása, ezeket a jellemvonásokat mutatja Erdogan rendje. A vasárnapi választásos megerősítés újra visszaigazolja ennek a hibrid rezsimnek a képességét arra, hogy manipulálja, megossza és meghódítsa a török társadalmat.

Törökország, Magyarország, Oroszország: az egybeesések nem véletlenek. Egy modell körvonalazódik a szemünk láttára. Erdogan, Orbán és Putyin, eltérő módon, de megdöbbentő hasonlóságokkal, olyan architektúrát hoznak létre, melyből egy nemzet és Vezére közötti messianisztikus kapcsolat javára tudatosan kizárják a hatalmi ágak szétválasztását, a pluralizmust és az átláthatóságot. A történelmi identitások manipulálása, a birodalmi múltra való hivatkozás és a helyi hagyományok kisajátítása azok a stratégiák, melyek demokratikus misztikumot kölcsönöznek a mostani autokráciáknak. A kulturális relativizmust az alkotmányos szabadságok elleni fegyverként használják fel. Az iszlám viselet bátorítása Törökországban, a magyarországi idegengyűlölő és autarchikus sodródás, egy szovjet cárizmus feltámadása Oroszországban azok a helyi megnyilvánulások, melyeket ez a globális tendencia magáénak vall.

Ennek az illiberális irányvonalnak az ellenségeit a múlt század szinte valamennyi totalitárius áramlata utálta. A törvény előtti egyenlőség, az eljárások tisztelete, a független igazságszolgáltatás, a robusztus kritika, a pluralizmus azok az ellenfelek, melyekkel az új autokráciák nem köthetnek tűzszünetet. A törökországi, magyarországi és oroszországi fejlemények, ideológiai álcájuktól függetlenül, egy Vezér abszolút ellenőrzési akaratának legitimálására korlátozódik, aki egy klikk és nem egy nemzet nevében cselekszik. A választások az alkotmányos garanciák hiányában egy paródiába illő gyakorlat szintjére süllyednek, a megszavazott diktátorok hatalma pedig anélkül újulhat meg újra és újra, hogy a jogi határok bármilyen módon korlátozhatnák.

A demokratikus sodródásnak és visszafejlődésnek ebben a kontextusában létfontosságú a demokratikus józanság szerepe. A különbségtételeket hangsúlyosan meg kell tenni. A választásos és tiranofil tekintélyelvűség összeférhetetlen az euro-atlanti rend alapjaival. A kormányzás célja pontos és történelmileg meghatározott – a polgárok autonóm egyéni fejlődésének lehetővé tétele. Az állam sohasem megmentő. De a populista akarat által mozgatott állam bármikor szabadságjogaink hóhérává válhat.