„Én egész elitemet fogom/nem középiskolás fokon/taní-/tani.” Arról, hogy mi a csuda az a politikusképzés.
Hirdetés
Jól érzett rá Bognár Zoltán politológus, hogy rejlik némi irónia az általa vezetett panelbeszélgetés címében: Felsőfokú politikusképzés: mi az? – politicus cum laude. Mivel a téma önmagában meglehetősen elvontnak ígérkezett, a meghívottak személyes élményekkel és gyakorlati példákkal próbálták élvezhetőbbé tenni mondandójukat.
Horkay Hörcher Ferenc, az MTA Filozófiai Intézetének igazgatója, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzora a nyolcvanas évek második felének forrongásait idézte fel, különös tekintettel a Fidesz-nemzedék „bölcsőjének” számító Bibó szakkollégiumra. Szerinte az a fajta diákönkormányzati rendszer – amit aztán Oxfordban és Cambridge-ben tapasztalt meg a maga teljességében – az elitképzés kívánatos formája.
Bakk Miklós is úgy gondolja, hogy ez fogas kérdés
A nagy kérdés persze az, hogy egyáltalán lehetséges-e képezni a politikai elitet, vagy az magától, szerves fejlődés és hagyományok révén jön létre. Horkay Hörcher, az angolszász kultúrkörből kiindulva, inkább ez utóbbi felé hajlik. Mert bár kétségkívül vérfrissítést jelent, ha – a rendszerváltás korszakához hasonlóan – elsőgenerációs értelmiségi fiatalok lépnek a politikai porondra, a nyugati példák azt mutatják, hogy a több évtizedes családi, kulturális beágyazottság erőteljes szerepet játszik a politikai elit viselkedésmintáinak kialakulásában. Például annak az ösztönös felmérésében,
meddig lehet elmenni a hatalomgyakorlásban.
Ami, ugye, egyáltalán nem mellékes tényező a politikában. Kérdéses persze, kiből válhat politikus. Bakk Miklós politológus, egyetemi oktató egy barátját idézi, aki szerint szalonnából nem lesz kutya, vagyis politológusból politikus – főként szakpolitikus. De akkor kiből? Bakk hazai példákat idéz, meglátása szerint az erdélyi magyar politika
nem igényli a szakértői munkát, a pártok a saját kebelükből alakítják ki a szakpolitikusi struktúrájukat, a politikusok menet közben szerzik meg a szükséges szakmai tudást. Ami nem feltétlenül jó: például az RMDSZ régóta közvitára váró autonómia-statútumát gyakorlatilag néhány pártpolitikus rakta össze.
Bár nem látszik, de Szász Alpár Zoltán ujján az egy katicabogár
Horváth József, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem főtitkára, egykori képviselő elismeri, hogy ő maga is autodidakta módon keveredett a politikába, huszonévesen. A rendszerváltás korában nem volt politikusképzés, hirtelen került előtérbe egy nemzedék, amelynek tagjai többnyire jogi végzettségűek voltak, ezért valamelyest volt fogalmuk arról, hogyan kéne átalakítani az ország alkotmányos berendezkedését. És bejött nekik: ma ők töltik be a legfontosabb közjogi tisztségeket Magyarországon.
A lényeg persze nem is az, hogyan „képződnek” a politikusok. Horkay Hörcher
a társadalmi kontroll szerepét
emeli ki, és arra ösztönzi a szellem embereit, vegyenek részt a közélet alakításában. Ha ez hiányzik, a politikusok mindenütt – Nyugaton is – korrumpálódnak és elkanászosodnak. És ebben nem tudunk vele vitatkozni.
