A viszonylagos jólét és a magasabb képzettség nem generál automatikusan demokratikus viselkedéseket, ellenkezőleg, néha az intoleranciát bátorítja.
Az állami iskolákban zajló vallásos nevelés témájával kapcsolatos minapi vita egy sor standard jellegű, a nyugati társadalmak tapasztalatából szó szerint átvett érvet hozott a felszínre. Azt mondták például, eléggé kitartóan, hogy az iskolában fenntartott ortodox-keresztény légkör intoleránsabbá teszi az embereket a mindenféle társadalmi kisebbségekkel szemben.
Ennek ellenére a román társadalmon belüli helyzet egyáltalán nem támasztja alá ezeket a kijelentéseket. Éppenséggel azt is mondhatnánk, hogy a dolgok pont fordítva állnak. A Soros Alapítvány által néhány évvel ezelőtt készített aprólékos szociológiai tanulmány – amelyet nem vitattak meg a fontosságához méltó módon – paradox helyzetre hívja fel a figyelmet: a magukat ateistákként meghatározó személyek Romániában intoleránsabbak a vallási és etnikai kisebbségekkel szemben, mint a román népesség átlaga. Tehát, ha meg kellene keresnünk az intolerancia és az erőszak epicentrumát, akkor azt nem a templomba járók között találnánk meg, hanem sokkal inkább azok között, akik ezt tüntetőleg megtagadják.
A kutatást végző szociológuscsapat koordinátora, Ovidiu Voicu maga is meglepettnek látszik. A nyugati tanulmányokból azt lehet kiolvasni, hogy az ateisták magukat a baloldalra helyezik és a társadalmi tolerancia úttörő gondolatait alkalmazzák. Ehhez képest nagy meglepetéssel tapasztalható, hogy Romániában még az ateisták is mások. Itt a magukat ateistáknak, agnosztikusoknak nevezők (azért e fogalmak összekapcsolása problematikus) a többieknél nagyobb mértékben viszonyulnak ellenségesen a romákhoz, magyarokhoz vagy zsidókhoz. Csak a homoszexuálisokkal szemben tapasztalható nagyobb türelem. Tehát tévedtek azok, akik a világ más részein megjelent radikalizálódott iszlám tapasztalatára vagy a román legionárius múltra utalva azt állították, hogy a vallásos nevelés a szélsőségességek inkubátorává válhat.
De kik ezek a Soros Alapítvány kutatása által létrehozott képben szereplő „ateisták”? Statisztikai szempontból az ateisták nagyon fiatalok, felsőfokú végzettségűek, városi lakosok, átlag feletti bérrel. Az ateisták a politikai preferenciák tekintetében sem hasonlítanak nyugati társadalmakban élő társaikhoz, hiszen itt ők semmilyen szimpátiát nem éreznek a környezetvédők, a szekularisták vagy Remus Cernea (legkiemelkedőbb exponensük) iránt, inkább egyfajta individualista apolitikusságot választanak.
Nem szabad sietve következtetéseket levonnunk, de azért azt meg kell jegyezni, hogy a román társadalomról túl gyakran ítélkeznek nem ellenőrzött feltételezések alapján. Ez sok tekintetben még maguk a románok előtt is nagyrészt ismeretlen marad, akik ahelyett, hogy nekiállnának a helyzet szisztematikus tanulmányozásának, inkább azt választják, hogy készen átvett modelleket vetítenek rá.
Maga a politikum is a sötétben tapogatózik, és csodálkozik a kudarcain. Román terepen mind a haladópárti szekularistáknak, mind a konzervatív kereszténydemokratáknak van okuk szemrehányásokat tenniük maguknak, hiszen egyaránt kudarcot vallottak. Az európai politikai csoportokhoz való mechanikus csatlakozás a legkevésbé sem bizonyult hasznosnak. A romániai (EPP-hez csatlakozott) úgynevezett konzervatív jobboldal 10 évnyi kormányzása után a választók masszívan átálltak a baloldalra. Komolytalan és meddő dolog lenne ezt bizonyos tévéadók propagandájának számlájára írnunk. Sokkal hasznosabb lenne, ha jobban elgondolkodnánk a szegénységen, mint politikai témán és a társadalmi csoportok közötti viszonyokon.
Ezen kívül azt is láthattuk, hogy a viszonylagos jólét és magasabb képzettség nem generál automatikusan demokratikus viselkedéseket, sőt, ellenkezőleg, az intoleranciát bátorítja. Erre az aspektusra nem fordítottak elegendő figyelmet. Ez teljes mértékben ironikus, ha felidézzük, hogy a „konzervatív jobboldal” egyes militánsai azt állították, hogy a fiatal és független emberek, az „erős” emberek jelentik a fő választási célpontjukat. Egyértelmű, hogy a politikusok nagy ismerethiány mellett cselekednek teljesen gátlástalanul – a saját kudarcaikat aztán egyesek vagy mások rosszindulatának számlájára írva.
A fentebb hivatkozott tanulmány nem teszi lehetővé, hogy túl sok következtetést levonhassunk. Azt azért feltételezhetjük, hogy egyes magabiztos fiatalok „ateizmusa” szintén nem tartalmas jellemvonás, mely képes lenne hosszú távon azonos viselkedési mintákat generálni, és valószínűleg csak a román társadalom közösségiségével polemizáló reakció. Tekintettel arra, hogy Isten a félénk, saját szegénységük és inhibícióik rabjaivá vált közösségek apanázsa, a származási csoportból kiszakadt és nagyobb önbizalmat szerző fiatalok hajlamosak voltak a csoport központi értékeit is elutasítani, ateistákként határozva meg magukat.
De, mint láttuk, az „ateisták” egyáltalán nem pendülnek egy húron a nyugati ateistákkal, akik igyekeznek mindent a hagyományos tekintély vitatásából levezetni. Sokkal inkább egy önző „elit”-nek tűnnek, mely önmagát a másokkal szembeni lenézéssel és közömbösséggel határozza meg. A romániai ateisták a piacgazdaságra történő román átmenet egyik melléktermékének tűnnek.
Következésképpen csak néhány dolgot mondhatnánk el: 1. úgy tűnik, a román társadalmon belül nem a vallásos nevelés a gonosz forrása; 2. a gazdasági sikeresség, önmagában, nem biztosít demokratikus viselkedést; 3. az erkölcsi értékektől megfosztott liberalizmus brutális társadalmat termel ki.