– Olyan emberében, aki igyekezett segíteni az idei fesztivál létrejöttében. A hivatalos megnevezésem művészeti koordinátor, de igyekszem megfelelni a közösen megoldandó feladatoknak is.

 

 

– Az én munkámmal kapcsolatosan azt tudom ígérni, hogy sokkal jobban előkészítem a saját feladataimat. Ez önmagamnak is jó, illetve az egész folyamatot is gördülékenyebbé teszi. Sok egyebet is feljegyeztem még a változtatnivalók listájára. Ezek között vannak teljesen magánjellegűek is. Amit még megígérek, az, hogy a tőlem telhető módon hozzájárulok ahhoz, hogy minél pezsgőbb legyen a fesztivál, illetve minél inkább győzze meg azokat, akik nem szoktak fesztiválozni, mozizni, hogy megéri az anyagi és szellemi ráfordítást.

 

 

– Abban bízom, hogy a városnak azért fontos, mert élményt jelent. Abból indulok ki, hogy nekem mekkora esemény az, ha részt vehetek egy fesztiválon. Ad az embernek egy plusz löketet, egy picit kiemel a hétköznapokból, az átlag rutinból. Elvisz egyfajta – jó értelemben vett – időtlenség fele, amire nekem szükségem van.

Nekem személyesen azért fontos, mert amikor a tavaly meghívottként szembesültem a fesztivál első kiadásával (két filmemet vetítették), egyszerűen azt éreztem, hogy elképesztő, ahogy ez a közösség megmozdul, megtelik a főtér, emberek eljönnek és megtisztelnek azzal, hogy megnézik a munkámat. Elég rendesen megérintett. Érzelmileg nagyon felemelő pillanat volt, és akkor mondtam Zsoltnak (Bogdán Zsolt, a TIFFszereda művészeti igazgatója – szerk. megj.), hogy a következő kiadásban örömmel vennék részt munkaerőként is.

 

 

– Nézd, azt gondolom, hogy nem látom át teljes mértékben a fesztivált. Nagy gond lenne, ha át tudnám látni az egészet. Az nyilvánvaló, hogy ez nem egy nagy fesztivál, nyilván nem Karlovy Vary, noha Karlovy Vary érthetetlen módon ránk szervezte magát (nevet), amit nem is akarok minősíteni most. Világos, hogy mi kicsik vagyunk, de pont az ad reményt arra, hogy valamit jó irányba csinálunk, hogy ez a kicsiség is már akkora, hogy nem lehet csak úgy, sitty-sutty, átlátni.

Amire biztosan emlékezni fogok – és talán nemcsak azért, mert bábáskodtam a koncepció, az ötletek és egyebek körül –, az a két educaTIFF-es program, illetve educaTIFFszeredás program, hiszen a mi gyerekeknek szóló kezdeményezésünk nem pont olyan, mint a kolozsvári EducaTIFF-é.

Emlékezetes marad, mert rendkívül szép eredmények születtek. És ezt nem elfogultságból mondom. Ennek a töredékére számítottam. Kösse fel a gatyáját, aki utána akarja csinálni ezeknek az oktatóknak és ennek a huszonnégy gyereknek! Nagyon rövid idő alatt valamiféle közösség kovácsolódott, és ugyanez történt meg a fesztivál stábjában.

 

Amire biztos, hogy kétszáz év múlva is emlékezni szeretnék, az az elképesztő áldozat, amit Molnár Piroska meghozott értünk. Ő kalandos úton úgy jutott el ide, hogy délelőtt még próbált Budapesten, majd átjött Bukarestbe repülővel (eredetileg Vásárhelyre kellett volna, csak adódott egy kis reptéri gikszer). Már benne jártunk jócskán az éjszakában, amikor Csíkba érkezve el tudtuk szállásolni. Másnap azt is vállalta, hogy kijött velem és meglátogatta a kicsik táborát Csíklázárfalván. Vállalta, hogy este tíztől vetítünk, tehát ő fél egy után állt oda meghallgatni a nézői kérdéseket, és egy kicsit mesélni a filmről. Majd harmadnap reggel nyolckor autóba ült, Bukarestbe utazott, ott repülőre ült, Bécsben leszállt, ott várta a „várkapitány”, gondolom, a kőszegi polgármester, aki autóval elvitte őt Kőszegre, ahol ő aznap este játszott. Végtelenül hálás vagyok ezért az áldozatért. Olyan emberi és művészi gesztusnak találom, amiből csak tanulni lehet.

 

 

– Abszolút elképzelhetőnek tartom. Bár itt nincs ilyen álmom. Amikor elkezdtük fejleszteni az egész educaTIFF-es történetet, tudtuk, hogy ez elsősorban a gyerekekről szól. Gyerekekről, akik minket választottak. Másod-elsősorban szól azokról az oktatókról, akik energiát fektettek ebbe. Harmad-elsősorban szól azokról az emberekről, akik vigyáztak a gyerekekre, akik kiszolgálták az oktatókat és a gyerekeket. Negyed-elsősorban szól a Soros Oktatási Központról, amely központ szakmai tudása nélkül valószínűleg elmentünk volna a fenébe, és majd csak azután szól majd rólam vagy a TIFFszeredás stábról. Ez ismét nem álszerénység, csak fontos ezt tudni. Hiszen ez a történet jól példázza, hogy nem tudunk mindent egyedül csinálni, és ez így van jól. Pozitív és jó ötletekkel nagyon sok energiát lehet az emberekben mozgósítani.

 

 

– Kifejezetten jó viszonyt ápol. Idén például nagyon szerencsés a TIFFszereda: a TIFF-től kapunk egy filmcsomagot, alakítjuk, amennyire tudjuk – elég sok szempont szerint. Akármennyire csúnya, bizony nagyon sok minden anyagi döntéseken múlik. Bohókás lelkesedéssel azt gondoltam, hogy meg kéne hívni a Boyhood-ot (az idei TIFF zárófilmje – szerk. megj.). Nem kérdeztem rá, de nyilván iszonyú sokba kerülne most megjelentetni ezt a filmet egy fesztiválon. Mindig benne van a csomagban a TIFF fődíjas filmje. A TIFF-nek vannak meredekebb részei, amit teljes mellszélességgel vállal, ami rendben is van, de nem hiszem, hogy hardcore horrorfilmet kéne a TIFFszeredán bemutatni. Arra támaszkodom ebben az együttműködésben, hogy az egymást megközelítő közös ízlés elég jól megvan. A TIFF-nek olyan szakmai tapasztalata van, amilyennel az országban senki más nem rendelkezik, nagyon sokat jelent, hogy picit alánk nyúlnak, megtámogatnak.

 

 

– Ez így lehet, hogy önző lesz… Most azt kéne elmesélnem, hogy gyerekkoromban mi történt. Hát az, hogy elmentünk megnézni egy Bud Spencer- vagy Bujtor István-filmet Nagyváradon. Egy állomáshoz közeli moziba mentünk, Biharpüspökiből oda lehetett könnyen bemenni busszal, és úgy megfertőzött a mozi, hogy csak otthon vettem észre, hogy a zöld füssdzsekim tiszta olaj lett, mert lekenték a kerítést.

A második fertőzés az volt, amikor – ki tudja, hányadszor – megnéztük a Kramer kontra Kramert. Érdekes, hogy nekem lövésem nem volt, hogy miről szól a történet. A válás mint életesemény hosszú évtizedekig a dekadens nyugat felfoghatatlan története volt. A mai napig ott van előttem az a jelenet, amikor a gyerek leesik a körhintáról, összetöri magát, és Dustin Hoffmann az ölében rohan vele.

De nem ettől szerettem meg a mozit. És itt térek vissza az önzéshez: igazából azért szerettem meg a mozit, mert nehezen találtam meg a helyem a színházban. Egyszer csak kiderült, hogy lehet úgy is színészként megnyilvánulni, hogy az embernek nem kell eszközöket használnia, nem kell rálapátolnia semmit. Ez nekem nagyon sokat jelentett.

Ha van ilyen, ez izzította be a film iránti szerelmemet.