Miért vonzódik a gyermeki kegyetlenséghez?

Kérdeztük Szász Jánost, ha már szétkommentáltuk a filmjét. Mesterien keveri a gyermeki ártatlanságot a gyermeki kínzással és gyermekek kínzásával.
Hirdetés

Tavaly jelent meg Szász János legújabb filmje, A nagy füzet, amibe itt firkáltunk bele. Tegnap néztük meg, a bennünk maradt kérdéseket ma tettük fel a rendezőnek, amikor a sajtót összeeresztették a TIFF zsűrijével. Amelynek idén Szász is tagja. 

 
Utolsó négy nagyjátékfilmje (Woyzeck, Witman fiúk, Ópium, A nagy füzet) egy-egy irodalmi mű adaptációja. Miért adaptációkat készít?
 
Mert a világirodalom sokkal jobb annál, mint amit én kitalálok. Ez a nagyon egyszerű válasz. Nagyon gazdag a világirodalom. Az első filmem nem adaptáció volt, hanem én írtam, és szembesültem azzal, hogy íróként gyengék a képességeim, a világirodalom pedig csodás és végtelen. 
 
Most is Cannes-ban egy török film nyert, amit Csehov inspirált, Csehov-novellák. Nem láttam még, csak hallottam interjúban. Csehovnál én nem tudok jobbat írni. Egy mondatánál ezer gondolatom sem ér többet.
 
A sok olvasmánya közül miért esett a választása erre az Ágota Kristóf-könyvre?
 
Ez egy régi választásom, már a Witman fiúk helyett ezt akartuk megcsinálni. Csak akkor a megfilmesítési jogok rabságban voltak nagyon sokáig. Nagyon forró volt a dolog, ha valaki kicsit kiengedte, már jött is a következő, és vitte. De senki nem csinálta meg, ez volt az érdekes.
 
Akkor természetesen mi nem kaptuk meg a jogot rá. A csodálatos rendezőnél, Thomas Vinterbergnél volt, aztán Agnieszka Hollandnál, és mi magyarok a közelébe nem juthattunk. 
 
Aztán amikor Norvégiában rendeztem, mondta a csodálatos dramaturg Osztovits Cecília, hogy náluk játsszák A nagy füzet színházi adaptációját (a Szkéné Színház előadása – szerk.megj.), és mondta nekik Ágota, hogy most éppen szabadok a jogok. Aznap felhívtuk Ágotát.
 
Ágota mesélte, hogy a többiek valószínűleg azért adták vissza a jogot, mert a trilógia mind a három részét meg akarták filmesíteni, ami szerintem hülyeség, nem lehet. Az első része az egy film, a többi meg, főleg a harmadik része már nem, az már tiszta őrület. De lehet, hogy ez vonzotta őket. Én csak az első részt akartam.
 
Témaként miért vonzódik ennyire a gyermeki, illetve a gyermekekkel szembeni kegyetlenséghez?
 
Mert bűnös a társadalom a gyermekekkel szemben, azt gondolom. Halhatatlan bűnei vannak a szülőknek, a társadalomnak a gyerekekkel szemben, és ha nekem lehetőségem van filmet csinálni, akkor én erről csinálok. Azért csinálok filmet, hogy elgondolkozzon a társadalom. Persze nem fog elgondolkozni, de legalább én hiszek benne, hogy hátha.
 
Nem gondolja, hogy amiatt, hogy ezeknek a filmeknek a cselekménye tőlünk korban, kontextusban (remélhetőleg) távol játszódik, inkább eltávolítjuk magunktól a sztorit, mint hogy elgondolkodjunk rajta?
 
De, gondolom. És pont ezért gondolkozom erősen azon, hogy – megmaradva ennél a kontextusnál – mai filmet csináljak. Gyerekekről, ugyanezt, mert nem akarom, hogy távolság legyen a nézőben, semmiképpen. 
 
Most egy olyan történet foglalkoztat, amely még nagyon csírájában van, ami abszolút ez a történet, és keresek hozzá igazi gyerekeket. Azt vettem a fejembe, hogy ne író írja, nem én, hanem az élet. 
 
Mit ért igazi gyerekeken? Hogy ezt se gyerekszínészekkel forgatná?
 
Az igaziság érdekel. Sose forgattam gyerekszínészekkel, a Witman fiúkban Szabi volt gyerekszínész (Gergely Szabolcs játszotta Witman Ernőt – szerk.megj.), és a Gyémánt-gyerekek se színészek. Lacika és Andris életében először és szerintem utoljára játszott filmben. Engem az igazi történetek érdekelnek.
 
Az új történetnek van egy kiindulási pontja, és jó lenne, ha megfelelően lehetne kutatni hozzá. Tudom, hogy mi az, és vannak már képek ebből a filmből bennem. Meglátjuk.
 
Három szűk esztendő után az öné volt az első magyar nagyjátékfilm. Mennyire volt viszontagságos elkészíteni?
 
Minden film olyan, mint egy csatatér. Viszontagságos volt, de ez része a filmcsinálásnak. Nem volt könnyű semmi, a film produceri oldala sokkal nyűgösebb volt. Mindig mondom a diákjaimnak is, hogy a filmcsinálás egy hadiállapot, és ez is hadiállapotban készült. Mondjuk a legnagyobb hadiállapotban, amiben valaha részem volt, ropogtak a fegyverek keményen fölöttünk. De ez hozzátartozik a filmezéshez.
 
Milyen fegyverek?
 
Nem kell ez a nézőknek, semmi közük hozzá. Én megvívom a harcomat.
 
 
Fotó: Szabó Tünde
Hirdetés