A román többségű erdélyi és partiumi önkormányzatok újabb, szándékos mulasztására hívja fel a figyelmet az a marosvásárhelyi fiatalokból álló csoport, amelynek tagjai a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezését követelik.

A csoport tagjai petícióban követelik a valós kétnyelvűséget – jelenleg ugyanis csak a közterületek román megnevezése szerepel a táblákon, magyarul csak ennyi olvasható rajtuk: az utca, tér, sétány.

A kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezése régi adóssága több olyan település önkormányzatának is, ahol jelentős számú magyar közösség él. Mind Marosvásárhelyen, mind Nagyváradon történtek lépések ennek gyakorlatba ültetésére, ám előbbiben csak a „hibrid” táblák kerülhettek ki, utóbbiban pedig – polgármestertől és politikai összetételtől függetlenül – a román többségű közgyűlés folyamatosan elszabotálta a vonatkozó önkormányzati határozat gyakorlatba ültetését. (Pedig még az is csak a marosvásárhelyihez hasonló álkétnyelvű táblákról szól).

A valós kétnyelvűségért küzdő jogvédő csoportok akciója ismét csak ráirányította a figyelmet arra, hogy az illetékes önkormányzatok a település őshonos magyar közössége jogainak tiszteletben tartása helyett mondvacsinált ürügyekkel próbálja megakadályozni a kétnyelvűsítést.

Az egyik érv, hogy nincs olyan hatályos jogszabály, amely erre kötelezné az önkormányzatokat. A másik, Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester által kitalált ellenérv az, hogy a kétnyelvű táblák, amelyek a közterületek történelmi, román megszállás előtti nevét tartalmaznák, csak megzavarnák a turistákat és a postásokat, így előbbiek folyton eltévednének, utóbbiak pedig rossz helyre kézbesítenék a postai küldeményeket.

A jogszabály hiányára vonatkozó érv régi fegyver a magyar jogkövetelések ellen. A sajátos román jogértelmezés szerint amit nem szabályoz törvény, azt nem szabad – holott a nyugati civilizációban éppen ennek ellenkezője érvényesül, vagyis amiről nincs konkrét törvény, sem tiltó, sem megengedő formában, azt szabad. A román álláspont ugyanakkor kényelmes, hiszen ezzel bármilyen igényt le lehet söpörni az asztalról, lévén hogy a bukaresti parlament nemigen vehető rá arra, hogy bármikor, bármilyen témában a kisebbségek számára kedvező jogszabályt fogadjon el.

A tévelygő turistákat és elkallódó postai küldeményeket vizionáló polgármesteri érvek sem állnak meg sokkal szilárdabban a lábukon, hiszen a jogvédők nem azt követelik, hogy csak a történelmi név szerepeljen a táblákon, hanem azt, hogy a mostani, hivatalosnak számító román név mellett jelenjen meg a történelmi magyar elnevezés is. Ürügynek ugyanakkor alkalmas Florea fölvetése, hiszen román többségű önkormányzat áll mögötte, amely erre hivatkozva bármikor lesöpörheti az asztalról a jogos magyar igényeket. (Hogy mennyire mondvacsinált az érv, a szászföldi példák is jelzik, ahol számos településen a mai hivatalos román megnevezés mellett egy másik táblán az utca történelmi, német megnevezése is szerepel).

Egyértelmű, hogy szimbolikus jellegű problémáról van szó, a kétnyelvű, történelmi magyar neveket is feltüntető táblák megjelenésétől nem nőne a magyar polgárok életszínvonala, nem kapnának nagyobb fizetést vagy könnyebben elvégezhető munkát. Viszont a táblák megjelenésétől végre otthon éreznék magukat azokon a településeken, amelyekben őshonos közösséget alkotnak. Ráadásul a magyar utcanevek azt is jeleznék mindenkinek, hogy itt jelentős számú magyar közösség létezik, az illető település nem kizárólag a románoké.
És minden bizonnyal éppen ez az a két dolog, ami miatt a román elem kizárólagosságát hirdető, a magyar közösség felszámolásában érdekelt román többség akadályozza a kétnyelvűsítést.