A Szépirodalmi Figyelő kicsit olyan az irodalmi folyóiratok között, mint a Főtér.ro az online lappiacon: alapvetően szemlefolyóiratként tartják számon, így szokás azonosítani a prérin, bár a lap tartalmának kisebb részét teszik ki a szemlézett szövegek (a szemlejelleg csak az irodalmi részére vonatkozik). A SzIF legutóbb tematikus Kolozsvár-számmal jelentkezett, ezt mutatták be a kincses városban – az Erdélyi Múzeum-Egyesület előadótermében – a lap szerkesztői: Pápay György, Vass Norbert és Vincze Ferenc, akikkel Biró Annamária beszélgetett.
A magyar irodalmi szcéna szemlézése egyébként nem annyira egyszerű feladat, amilyennek elsőre tűnhet: az irodalmi életnél már csak a politikai élet megosztottabb Magyarországon, a különböző világnézeti-esztétikai szekértáborokhoz közel álló folyóiratok kiegyensúlyozott és elfogulatlan áttekintése meglehetős szerkesztői érzékenységet kíván – a SzIF-nek mindezidáig, úgy tűnik, sikerült megtartani az egyensúlyt.
Egy Kolozsvárról (vagy akár egész Erdélyről) szóló tematikus összeállítás több szempontból is kihívás – ezt a szerkesztők mondták, és mi bőszen bólogattunk, egyetértőleg. Egyrészt az utóbbi években Magyarországon megnövekedett az érdeklődés minden iránt, ami Erdéllyel kapcsolatos, és ez az érdeklődés nyilván nem mentes a politikai motivációktól sem. Ezzel persze semmi baj nincs, csak nehéz elkerülni a kisajátító beszéd csapdáit – főként, hogy az eltérő Erdély-képek kizárólagos igazságokként feszülnek egymásnak. Úgy is mondhatnánk: mindenki másfajta Erdélyt képzel magának, a magyarországi és erdélyi nézőpontokat gyakran nehéz egymással megfeleltetni. (Ha már képzelt Erdély: György Péter értelmiségi bestsellere, az Állatkert Kolozsváron – amely természetesen nem maradhatott ki az összeállításból – például igen jó vitapozíciókat biztosít szakavatottabb bírálói számára, hogy finoman fogalmazzunk.)
Másrészt olyan, hogy az igazi Kolozsvár, nincsen: már az is kérdés, ugye, hogy amikor a kincses városról beszélünk, a magyar vagy a multikulti Kolozsvárra gondolunk-e. A SzIF csapata a legjobb megoldást választotta – igyekezett mindenre gondolni, már amennyire a terjedelmi korlátok miatt ez lehetséges. Román szerző méltatja a magyar színházat, magyar szerző ír a román képzőművészetről, így körvonalazódik egyfajta plurális Erdély-kép.
De bármilyen képet alkossunk a transzszilván kultúráról, annak vitathatatlanul része Király László és László Noémi munkássága – ugyanis őket tüntették ki a Szépirodalmi Figyelő díjával.
Egyszóval: az „erdélyiség” vagy a „kolozsváriság” lényegét megragadni bizony nehéz ügy. És ez közös nevezőnek pont elég.