A román politikai körök az európai választások küszöbén teljesen figyelmen kívül hagyják az Európa jövőjéről szóló nagy vitákat, ehelyett kis honi rivalizálásokra fecsérelik energiáikat.

A közvélemény figyelmét kizárólag egyes jelölések (Mircea Diaconu) törvényessége, vagy a volt kormánypárt utódai közötti testvérharc foglalja le. Május 25-én európai parlamenti választás lesz, de senki sem fájdítja a fejét az európai kérdésekkel. Az ukrajnai válság és Moszkva agresszív viselkedése miatt az AEÁ-val meglévő kapcsolat fontosabbnak tűnik, mint az, ami az Európai Unióval létezik, ami mentségül szolgálhat az Európa jövőjével kapcsolatos bármilyenfajta törődés hiányára.

Románia egy hajóra felrakott konténernek tűnik, melynek vezetése másokra tartozik, és amin belül a román politikusok annak a szűk térnek az uralmáért folytatnak elvakult harcot, amibe be vannak zárva. Kirakodás után majd ők is értesülni fognak a célállomásról. Nagyjából így zajlanak az európai választások.

Ebben az időszakban, amikor a volt demokrata-liberálisok a demokrata-liberálisokkal küzdenek, az USL volt militánsai meg azokkal, akik magukat még mindig az USL militánsainak képzelik, Európában feszült vita zajlik, melynek során egyre több elképzelés és megoldás merül fel. Első látásra az Európa-párti és az euroszkeptikus irányzatok között folyik a harc. Valóban, a közepet elfoglaló nagy európai szervezetek, a néppártiak (EPP), a szocialisták (S&D) és a liberálisok (ALDE) továbbra is egy előrehaladott integrációért küzdenek, szembeszállva a fenntartásokkal viszonyuló, ha nem éppenséggel ellenséges szervezetekkel. De ha tudatosítjuk, hogy az euroszkeptikusok és az eurokritikusok (van egy árnyalatnyi különbség) – a figyelemreméltó választási erősödésük ellenére – mégiscsak kisebbségben vannak, akkor megértjük, hogy a fő harc az integracionista irányzatok különböző változatai között zajlik.

Márpedig az integracionisták között egyre több gondolat merül fel és a vita egyre élénkebb. Például, az UMP egyik vezetője, Laurent Wauquiez, aki a Sarkozy-adminisztrációban kétszer is miniszter volt, egy nemrég megjelent könyvében („Europe, il faut tout changer”) egy hat államból – Franciaország, Németország, Olaszország, Spanyolország, Belgium, Hollandia – álló mag létrehozását javasolja. Véleménye szerint valójában csak ezek az országok képesek együtt cselekedni és megvalósítani egy igazi adózási és politikai egyesülést. Bár gondolatai nem élvezik pártja (UMP) hivatalos támogatását, Laurent Wauquiez oly módon érinti a legérzékenyebb kérdéseket (bevándorlás, a hazai ipar védelme a nem lojális globális versenyzőkkel szemben, Európa kulturális heterogén jellege a jelenlegi felállásban), hogy egyaránt provokálni fogja a barátokat és az ellenfeleket is.

Viszont az említett javaslatok már előkészített terepre érkeznek, hiszen ezeket – mérsékeltebb módon – már sokszor megfogalmazták. Például a német területen Jürgen Habermas filozófus az utóbbi években már többször is felvetette egy szűkebb, az euró-övezetre korlátozódó Európa gondolatát, mely saját parlamenttel és kormánnyal rendelkezne, és amibe a közös pénzre még át nem tért országok közül legfeljebb csak Lengyelországot vennék fel.

Szintén Németországban az úgynevezett Glienicker-csoport (közgazdászok, szociológusok), mely Habermastól valamivel jobbra helyezkedik el, nemrég kiadott egy kiáltványt „Az Euró szövetsége felé” címmel, amiben pontosabb technikai leírását adja azoknak a lépéseknek, melyeket az euró-országok adózási és politikai integrálásához követni kell, de anélkül, hogy bedobnák a közösbe a szuverén adósságokat is.

Francia terepen egy hasonló, de a baloldalhoz tartozó értelmiségi csoport válaszolt erre („Kiáltvány az euró politikai uniójáért”, Pierre Rosanvallon és mások), amiben az adósságok közössé tétele mellett foglalnak állást, de ami szintén kihagyná az összes nem euró-övezeti országot. Mindezek a változatok azonban egy olyan Európai Parlamentet javasolnak, ami kizárólag a jövőbeni Európa kemény magjához tartozó országokból állna.

Tehát végső soron mind a bal-, mind a jobboldal is támogathatónak tartana egy ilyenfajta integrációtípust, mely az euró-országokból, vagy a fő alapító államokból állna. Az ezeket egyesítő egyszerű gondolat az, hogy a kibővített Európa túlságosan heterogén a megfelelő működéshez és az előrelépések érdekében jó lenne meghozni egy fájdalmas, de szükséges lépést. Az ebből a megállapodásból kizárt országok első körben szenvedni fognak, de végül ők is hasznot húznak majd egy minden szempontból újra felfuttatott Európából.

Laurent Wauquiez tehát a kétsebességes Európa, vagy a két koncentrikus körből álló gyűrűs felépítésű Európa radikálisabb változatát javasolja.

A mainstream politika nagyvonalakban továbbra is fenntartással kezeli ezeket, de ne tévesszünk szem elől néhány tünetet. Francois Hollande elnök és Olaszország volt kormányfője, Enrico Letta a múlt év végén egy full-time elnök kijelölését javasolták az euró-övezet számára. Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter pedig az év elején azt nyilatkozta, elfogadhatónak tartja egy külön parlament létrehozásának gondolatát az euró-övezet számára. Azzal érvelt, hogy egy 18 tagú Európa jobban tudna az adó- és politikai integráció irányába.

Ennek Romániában nincs semmilyen politikai visszhangja. Itt úgy tűnik, a belpolitikai csatározásnak semmi köze nincsen a történelem menetéhez.