A krími félsziget elleni orosz támadás láthatóan aggodalommal töltötte el a román politikumot. Victor Ponta kormányfő többek között azzal indokolta, hogy az RMDSZ-t is meghívta új kormányába, hogy az országnak különösen az Ukrajnában zajló események miatt stabilitásra és etnikai békére van szüksége, Traian Băsescu államfő viszont jóval vehemensebben reagálva agressziónak minősítette az ukrán területen zajló orosz műveleteket, azok beszüntetésére szólította fel Moszkvát, a parlament általi leváltásába beletörődni nem akaró Viktor Janukovics ukrán elnököt pedig lemondásra szólította.

Egyben azt is jelezte, hogy amennyiben létrejön egy nemzetközi tárgyalócsoport az orosz-ukrán konfliktusban való közvetítésre, abban Románia is részt kíván venni, egyrészt az Ukrajnában élő közel 400 ezer román ajkú polgár miatt, másrészt mert a közelben egy másik potenciális tűzfészek is van: Transznisztria.

A bukaresti aggodalom tulajdonképpen érthető, hiszen egyetlen ország vezetői számára sem kellemes érzés azt látni, hogy egyik szomszédját, amellyel több száz kilométeres közös határszakasza van, támadás ér egy másik ország részéről.

A román politikusok körében ráadásul hagyományos oroszfóbiájuk miatt még az átlagosnál is nagyobb a félelem, és részben megalapozott az aggodalmuk, hiszen az Ukrajnában zajló események akár olyan forgatókönyv szerint is végződhetnek, hogy az ország közvetlenül határos lesz egy Oroszországnak százszázalékosan alárendelt entitással, amelyen keresztül Moszkva nyugatabbi befolyási övezetek irányába is kacsingathat.

Az ukrajnai események kapcsán ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy Moszkva részéről tulajdonképpen nem annyira meglepő az Ukrajnával kapcsolatos magatartás. A ma független ország évszázadokig, mind a cári, mind a szovjet uralom alatt Moszkva befolyása alatt állt, itt volt az orosz államiság bölcsője, és Oroszország nagyhatalmi státusának, illetve európai befolyásának egyik sarkkövét jelentette, hogy minél nyugatabbra húzódjon befolyási övezete határa.

A helyzet a kommunista tömb, majd a Szovjetunió összeomlását követően hirtelen megváltozott, az egykori birodalom tagállamainak függetlenné válásával és az orosz gazdasági és politikai hatalom meggyengülésével Moszkva világpolitikai ázsiója jelentősen csökkent. Vlagyimir Putyin azonban az elmúlt tizennégy évben módszeresen, nem ritkán autoriter módszerekkel stabilizálta a belpolitikai helyzetet, és lassan-lassan elkezdte visszakövetelni helyét a nagyhatalmak sorában. Hol gazdasági kedvezményekkel, hol a „gázfegyverrel”, azaz a földgázcsapok elzárásával, hol pedig erőszakkal visszaszerezte korábbi befolyási övezetének egy részét, és most úgy érzi, hogy „jogos” jussától akarja az Európai Unió – és persze Washington is – megfosztani, amikor a nyugati politikai és gazdasági érdekszférába akarják vonni Ukrajnát. (Miközben maguknak az ukrajnai polgároknak a véleményére igazából egyik fél sem kíváncsi).

A Janukovicsot megdöntő új ukrajnai hatalom meggondolatlan, és leplezetlenül oroszellenes intézkedése, a nyelvtörvény eltörlése – a jogszabály elsősorban a több mint tízmilliós, az ország keleti és délkeleti részében élő orosz közösséget hivatott támogatni azzal, hogy lehetőséget biztosított az ukránon kívül más nyelvek regionális státusra emelésére, de a többi kisebbséget, így a kárpátaljai magyarokat is érintette – kiváló ürügyként szolgált Moszkva számára ahhoz, hogy a „kijevi nacionalisták visszaéléseivel” szemben „megvédje” az ukrajnai oroszokat.

Nem véletlen, hogy célpontja a Krím: egyrészt ez csupán 1954 óta, Hruscsov „ajándékaként” Ukrajna része, másrészt az idők során jelentős többségbe kerültek az oroszok. Harmadrészt pedig itt van az orosz fekete-tengeri flotta bázisa, Szevasztopol. Ha ettől megfosztanák Moszkvát, jelentős, stratégiai szempontból létfontosságú hadállását veszítené el.

Ezért lendült támadásba az orosz hadigépezet, a fő cél nem annyira az orosz közösség védelme, mint az, hogy Moszkva ezáltal jelezze: immár ismét elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy saját befolyási övezetre tartson igényt, és azt – ha kell – meg is védje.

A Nyugat egyelőre szankciókkal fenyegeti Moszkvát, és az Ukrajna szuverenitása elleni agresszió beszüntetésére szólítja, de egyelőre szemlátomást döbbent és tanácstalan. A kérdés ugyanis az, hogy Moszkva most csak jelezni akarja, hogy a saját befolyási övezetének tekintett régió életébe nem enged többé nyugati beleszólást, vagy hajlandó tovább menni, és kettészakítani Ukrajnát, hogy az oroszlakta részekből egy hozzá lojális, orosz többségű államot hozzon létre.

Emiatt aggódnak Bukarestben is. Ha ugyanis ez utóbbi forgatókönyv valósulna meg, akkor Románia közvetlenül is határos lenne ezzel az entitással, a Moldova és a Fekete-tenger menti ukrán-román határszakasz túloldalán fekvő területeket ugyanis az orosz többségű régiók közé sorolják.

A teljes mértékben Moszkva akaratának alárendelt – esetleg közvetlenül Oroszországhoz csatlakozó – övezettel való szomszédság borzongással tölti el a bukaresti politikusokat. Már csak azért is, mert ha ez megvalósulna, az precedenst teremthetne az ugyancsak többségében orosz ajkúak lakta, de jure Moldovához tartozó, de facto azonban független – még ha egyetlen ország sem ismeri el szuverenitását – Transznisztria végleges és visszafordíthatatlan elszakadására, illetve az orosz befolyás ugyancsak óriási mértékű megerősödésére Moldovában, ami visszafordíthatja a Pruton túli országot az európai útról.

Mindez – azzal egyetemben, hogy akár precedensnek is tekinthető lenne a határok megváltoztathatóságára – megkongatta a vészharangokat Bukarestben. Băsescu államfő dörgedelmes szónoklatában egyúttal saját feltétlen lojalitásáról is biztosította a Nyugatot, illetve főként az Egyesült Államokat, a helyzet megoldása azonban igencsak bonyolult, és jelenleg csupán egy dolog biztos: hogy a Krím gyakorlatilag kikerült Ukrajna fennhatósága alól, és a félszigeten az történik, amit Moszkva akar.