A festmény Amerika meghódításának egyik epizódját ábrázolja, amelyen az európai gyarmatosítók kedvezőtlen fényben tűnnek fel, a meghódított őslakosok lefegyverzett, dicsfényben úszó ártatlanságával ellentétben. Ez – mondja Dewitte – az európai mentalitásra jellemző képek egyike. A belga szerző nagy terjedelemben idéz Leszek Kołakowskitól, Emmanuel Levinastól, Cornelius Castoriadistól és sokan másoktól, azt bizonyítandó, hogy az európai civilizáció jellegzetessége az a képessége, hogy eltávolodjon önmagától.
Európát tehát az határozza meg, hogy elutasítja az „Európa-központúság” bármilyen formáját: már az ókori görögök óta érdeklődést mutat, arrogancia nélkül, más kulturális térségek iránt, kíváncsi, nyitott és kész hibásnak éreznie magát, amikor az intolerancia, a paternalizmus, a másokat kizáró önhittség bűnébe esik. Végső soron Európa az egyetemességfogalom „feltalálója”, a kulturális antropológia, vagyis az „idegen”, „eltérő”, a saját mentális reflexeivel és szokásaival semmilyen kapcsolatban nem álló civilizációs területek felkutatási képességének felfedezője. Európa gyarmatosította a világot, de ugyanakkor a gyarmatosítás-ellenesség ideológiáját, sőt még az Európa-ellenességet is megteremtette. Európa – állította Levinas – fedezte fel a „vad gondolkodást”, alapított afrikanisztika, indianisztika, iszlamisztika, sinológia stb. tanszékeket. Az ázsiai tudományok, általában véve az „orientalisztika” európai akadémiai tantárgyak, amelyeknek nincs megfelelőjük a világ más tájain. Ezzel nem egyfajta felsőbbrendűségi komplexushoz akarunk érveket biztosítani, csak az európaiaság meghatározó jegyeit írjuk le.
Nagyon jól tudjuk, milyen súlyos hibák vethetők az európaiak szemére. Nagyon jól tudjuk, hány történelmi katasztrófáért felelősek. De fontos megfigyelnünk, hogy szintén az európai tudat az, mely azonnal, önkritikusan vállalta kisiklásai leltárát, hogy felépítette a „bűnös tudat” valóságos frontját, hogy drasztikusan bírálta a túlkapásait. Európa állandó önértékelési folyamatban van és egyáltalán nem megbocsátó saját árnyoldalaival szemben.
Nos, ha európainak lenni – többek között – azt jelenti, ahogy a fentebb idézett szerzők mondják, hogy nem fogadod el az önimádatot, hogy szigorúan tekintesz saját hibáidra, hogy az önelégültség eufóriáját a józansággal váltod fel, akkor érdemes feltennünk a kérdést, hogy mi, románok, mennyire vagyunk európaiak. A válasz az lenne, hogy mindannyiszor európaiak vagyunk, ahányszor tükörbe nézve elismerjük a korlátainkat, ahányszor nemcsak hajlandóságot mutatunk, hanem türelmetlenül tanulni is akarunk másoktól, ahányszor uralkodunk az önhittségünkön, az öndicséretünkön, az idegengyűlöletünkön. Európaiak vagyunk, amikor megőrzünk egy barátságos kíváncsiságot minden iránt, ami másfajta. Amikor jóindulattal tekintünk a mellettünk álóra és hisztéria nélkül az ellenfelünkre. Akkor vagyunk európaiak, amikor maximális figyelmet szentelünk a mással való kommunikációnak, amikor elismerjük – mazochizmus, de engedékenység nélkül is – a rossz szokásainkat, és megpróbáljuk azokat kijavítani.
Az, ami ma az ország politikai színpadán zajlik, nem nagyon tűnik európainak. Minden a kölcsönös gyűlölet és kiátkozás légkörében történik. Kis téttel bíró játékok ezek, szigorúan a személyes érdek, a vak hiúság, a másik dölyfös semmibe vételére épült saját „legitimitás” üzemanyagát használják. A szokások törzsközösség alattiak, az általános diskurzus középszerű, durván manipulatív, semmilyen köze nem lévén a nyugati politikai hagyományok nyugodt, világos, együttműködő reflexiójához. Úgy tűnik, mintha a barbárság mellett döntöttünk volna.
Ilyen körülmények között el kellene azon gondolkodnunk, hogy tényleg akarjuk-e az „európai integrációt”. Hogy tényleg Európát akarjuk-e modellünknek. Hogy mielőtt „partnerünk”, pénz- és jogforrásunk lenne, nem kellene-e Európát terápiaként kezelnünk. Mert mindent egybevetve, egyre inkább ahhoz a nyomorékhoz hasonlítunk, aki a kezelőorvosa után hajítja a mankóját…