Akarja-e Moldova Köztársaság politikai elitje a transznisztriai konfliktus megoldását?

A látszat ellenére nyilvánvalónak tűnik, hogy Moldova Köztársaság politikai elitje nem kíván lépéseket tenni a transznisztriai konfliktus megoldása érdekében. Mert ha kívánós lenne, a szájkaratén kívül más eszközöket is bevetne. De nem teszi. Élvezi az orosz mackó szívet melengető társaságát.
Hirdetés

Moldova Köztársaság küldöttsége 1992. július 21-én, Moszkvában aláírta a „Megállapodás a Moldova Köztársaság dnyeszteri övezetében kialakult fegyveres konfliktus békés rendezésének elveiről” című dokumentumot.

 

A megállapodás a teljes tűzszünetről rendelkezett, és Moldova Köztársaság számára hátrányos status quót biztosító mechanizmusokat vezetett be. Mivel bármely szerződés két fél között szokott létrejönni, a moldovai félen kívül ennek is volt még egy aláírója. Nevezetesen Borisz Jelcin, az Orosz Föderáció elnöke.

Az 1. cikkelyben „a konfliktusban álló felek kötelezettséget vállalnak arra, hogy megtesznek minden szükséges lépést a teljes tűzszünet és bármilyen egymás elleni fegyveres akció beszüntetése érdekében”. Tehát két konfliktusban álló félről van szó. Tekintettel arra, hogy a dokumentumot Moldova Köztársaság és Oroszország államfői írták alá, nyilvánvaló, hogy Oroszország a konfliktusban résztvevő másik fél. Ezek a pontosítások azok számára szükségesek, akikben még vannak kételyek Oroszországnak a transznisztriai konfliktus kirobbantásában és fenntartásában játszott szerepét illetően. Tekintettel arra, hogy maga az orosz elnök írja alá a tűz beszüntetését, értelemszerű, hogy a fegyveres erők (azaz a 14. hadsereghez tartozó csapatok, valamint a transznisztriai fegyveres egységek és a kozák félkatonai alakulatok) a konfliktusban álló két fél egyikéhez, az oroszhoz tartoztak, és annak voltak alárendelve.

Ennek ellenére a 2. cikkely 1. bekezdése a rendezésben részt vevő három félről beszél, melyek létrehozzák az Egyesített Ellenőrzési Bizottságot (CUC) – a hadmozdulatok befejezése és a csapatok kivonása nyomán kialakuló biztonsági övezetet irányító szervezetet. Vagyis két fél vesz részt a konfliktusban, Moldova Köztársaság és Oroszország, de három fél fog részt venni a tárgyalásokban és fogja saját katonai kontingenseivel ellenőrizni a biztonsági övezetet. A harmadik felet a tiraszpoli nem alkotmányos hatóságok képviselik.

Oroszország ezzel nemcsak a katonai erőfölényét biztosította a térségben, hanem a politikait és a diplomáciait is. Azzal, hogy a moldovai fél a konfliktus résztvevőjeként elismerte a „dnyeszter menti köztársaság”-ot, (a továbbiakban d. m. k. – a szerk.) elindult az engedmények hosszú útján, amely a mostani helyzethez vezetett.

A 3. cikkely szerint Tighinát, a CUC központját „fokozott biztonságú övezetté nyilvánítják, amit a felek katonai kontingensei biztosítanak”. Ezen kívül a városban a Bizottság tartja fenn a rendet, „a rendőrség és a milícia alegységeivel együttműködésben”.

A tiraszpoli, úgynevezett „Állambiztonsági Bizottság” (KGB) január 22-én kiadott egy ultimátum jellegű jegyzéket, melyben azt kérte Chişinăutól, egy hónapon belül vonja ki rendőrségi egységeit Tighinából. Ezen lépés indokolása: a CUC 1992. júliusi, a moldovai–orosz megállapodás rendelkezéseinek végrehajtását célzó határozataiban szereplő döntések állítólagos megsértése, a moldovai fél által. Ezen megállapodások szerint Tighinában legfeljebb 100 moldovai rendőr állomásozhatott. Az orosz fél képviselői szerint (akik taktikai megfontolásokból „nisztriaiak”-nak is nevezik magukat) ezt a számot legalább ötszörösen túllépték.

A „nisztriaiak” érvei légből kapottak és pontos másai azoknak az „érveknek”, amiket a Szovjetunió hozott fel, amikor 1940. június 26-án ultimátumot intézett Romániához. Ami annak a jele, hogy az Orosz Föderáció maroknyi, a Moldova Köztársaság keleti övezetét belakó állampolgárának kremli gazdái nem hagyták feledésbe merülni a dezinformálás és manipulálás szovjet iskoláját. A „nisztriai” közlemény végén a következőt állítják: „A követelt lépések objektív szükségletet jelentenek, ami lehetővé teszi a feszültségek további gerjesztésének elkerülését a biztonsági övezet déli részében, és hozzájárul a béke és stabilitás megőrzéséhez a Dnyeszter mentén”.

Más szóval, ez többé-kevésbé (a fogadó fél érzékenységi és/vagy éberségi fokától függően) burkolt fenyegetés arra vonatkozóan, hogy megkezdik azokat az akciókat, melyek célja eltávolítani Moldova Köztársaság képviselőit a biztonsági övezetből.

A Moldovának adott ultimátum február 21-én jár le.

Az 5+2-es tárgyalási felállás (melyben Moldova és a „d.m.k.” konfliktusban álló felekként, Oroszország védhatalomként (!), Ukrajna és az EBESZ, valamint az AEÁ és az EU megfigyelőkként vannak jelen) (a szerző itt finoman félrevezet, mert Oroszország jogilag nem védhatalomként, hanem Ukrajnához és az EBESZ-hez hasonlóan úgynevezett közvetítőként van jelen – E-RS) tíz év alatt nem tudta elérni létezése értelmét: a konfliktus megoldását. Az egy másik elemzés tárgya, miként lett Oroszországból a konfliktus résztvevőjéből a konfliktus megoldásának szavatolója. Itt annyit kell leszögeznünk: ez azután történhetett meg, hogy Romániát 1993-ban (Moldova Köztársaság hatóságainak beleegyezésével) eltávolították a tárgyalási felállásból, és a chișinăui vezetők az orosz zsarolás foglyaivá váltak.

A jelenlegi helyzet azoknak az illetékeseknek a két évtizeden keresztül gyengeségből, nevetségességből, naivitásból és félelemből fakadó felháborító viselkedésének eredménye, akiktől a transznisztriai konfliktus megoldása függött, és akik Moldova Köztársaságban hatalmon voltak. Chișinău halogató politikájának (vagy a kívülről diktált cselekvések) indoklására kitaláltak egy trükköt, ami nagyjából így hangzott: „A transznisztriai konfliktus megoldásának kulcsai (csak) Moszkvában vannak”. Ez teljesen hamis, hiszen ezek a „kulcsok” egyaránt megtalálhatók olyan városokban is, mint Chișinău, Kijev, Moszkva, Bukarest. Ezek megléte vagy hiánya az említett városokban székelő hatóságok cselekvéseitől, illetve annak hiányától függ.

A chișinăui kormányzat most abban a helyzetben van, hogy a transznisztriai rendezés tekintetében épp neki kell learatnia az összes többi „gyümölcseit”. És mintha ez nem lenne elég, a chișinăui tisztségviselők hajlandók továbbra is mosolyogva állni Moszkva csapásait. Más magyarázatot nem találunk Eugen Carpov  kormányfő-helyettes a „d. m. k.” pszeudo-külügyminiszterével, Nyina Stanszkival folytatott legutóbbi találkozója után kiadott közleményének bikkfanyelvére és a szövegből áradó üzenethiányra: „A mi szemszögünkből nézve, ahhoz, hogy kompromisszumokat találjunk azokkal a gondokkal kapcsolatosan, melyekkel szembesülünk, a párbeszéd, a tárgyalások, a találkozók, a lefolytatandó megbeszélések képezik az egyetlen megoldást. Az 5+2 felállás célja segíteni mind Chișinăut, mind Tiraszpolt  abban, hogy előrehaladjunk, hogy eredményeket érjünk el.”

Ha meg akarja oldani a transznisztriai kérdést, Chișinăunak egyoldalúan fel kell mondania az 1992. július 21-i megállapodást, és késlekedés nélkül követelnie kell egy új tűzszüneti megállapodás megkötését Oroszországgal, biztosítva ehhez az egész nemzetközi közösség, elsősorban Románia, az AEÁ, az EU és a NATO támogatását. Ezt követően Chișinăunak ki kell lépnie az 5+2-es felállású, meddő tárgyalásokból, és új tárgyalási keret létrehozását kell követelnie. Amelyben Oroszországot már nem védhatalomnak, hanem a konfliktus részének tekintik. A konfliktusban álló két felet, Oroszországot és Moldova Köztársaságot az EU-nak, az AEÁ-nak és a NATO-nak kell segíteniük, védhatalmi és a tárgyalási folyamatban részt vevő államokként és nemzetközi intézményekként. Ezen kívül Romániának a tárgyaló folyamat negyedik elemévé kell válnia. A mérleg csak e négy fontos szereplő bevonásával hozható egyensúlyba, miáltal végre el lehet kezdeni a konfliktus megtárgyalását és megoldását.

Oroszország, a tárgyalásokat és a térségbeli helyzetet jelenleg hegemonikusan ellenőrző hatalom arra használta fel az 1992-es háború utáni helyzetet, hogy megakadályozza Moldova Köztársaság kikerülését a „közeli szomszédság”, az orosz dominanciát kiterjesztő övezet pályájáról. Oroszország mindaddig nyerésre áll, míg a transznisztriai rendezés keretében fenntartják a jelenlegi, stagnáló állapotot. Igyekszik halogatni egy olyan megoldás meghatározását és alkalmazását, amely Moldova Köztársaság területi integritását feltételezné. A „dnyeszteri” régió az a kötél, melyet Moszkva Chișinău nyaka köré csempészett.

Tekintettel arra, hogy többször elhangzott, a transznisztriai kérdés megoldása nélkül nem lehetséges az európai integráció, Moldova Köztársaság hatóságainak át kell térniük a szavakról a tettekre, nemzetközi támogatást követelve ehhez. Ez nem is maradhat el, ha a nyugati hatalmak azt látják, hogy a chișinăui vezetők személyében határozott, bátor partnerekkel van dolguk.

Másrészt a jelenlegi állapot fenntartása mind a chișinăui elit (amely csak a saját azonnali haszna és nem a nemzeti érdek alapján gondolkodik), mind az Oroszország-anyácska által déli vakációzásra Tiraszpolba küldött orosz állampolgárok, de a Kreml számára is előnyös. A Moldova Köztársaság-beli politikai és gazdasági elit megőrzi jelenlegi pozícióit és nem kényszerül arra, hogy az európai integráció tárgyalási folyamatának megkezdése nyomán átessen egy megtisztulási folyamaton. A tiraszpoli orosz állampolgárok boldogok, mert továbbra is megőrzik a létezésüket és gazdagodásukat biztosító eszközöket (csempészet, pénzmosás, fegyver-, kábítószer-, emberkereskedelem). A Kreml boldog, mert megőrzi fő nyomásgyakorlási eszközét Moldova Köztársasággal szemben. Még Kijev is boldog: bármikor a kremli medve értésére adhatja, hogy a transznisztriai orosz ellenőrzés biztosítása elsősorban az ukrán fél együttműködésének köszönhető. És ha Oroszország továbbra is élni akar Ukrajna hallgatólagos támogatásával, ami Transznisztria és összességében Moldova Köztársaság ellenőrzését illeti, akkor legyen oly jó, és engedjen más területeken.

Valójában senki sem érdekelt e konfliktus megoldásában. Ha az lett volna, akkor 22 év alatt születtek volna kézzel fogható eredmények is.

Az egyetlen eszköz, amivel ez a helyzet megváltoztatható, továbbra is a szavazás marad. Már amennyiben vannak olyan politikai erők, melyek hajlandóak a fent leírt módon áttérni a szavakról a tettekre. És nem tudom, mennyi a valós alapja ennek a lehetőségnek.

De majd csak kiderül 2014 decemberétől arrafele.

 

Hirdetés