Tizenkettedik fejezet: Tél

Azt persze nem árultam el nekik, hogy Igor feje immár az Ismeretlen Katona feje is egyben, éppen elég kínos volt, hogy nem tudtam elszámolni a rám bízott értékekkel. A tartalékaimat – beleértve az afrikai uralkodó hátrahagyott kincseit – mindenesetre teljesen feléltem.

A karmutláz miatt nekem szerencsére nem kellett aggódnom, hiszen bő egy évvel korábban – amikor még nem is volt járvány – átestem rajta. Ezzel az aprósággal persze nem dicsekedtem, hiszen akkor hamar kiderült volna, hogy a Négylábú Róza is tőlem kapta el a betegséget azon a – szó szerint – lázas éjszakán, és emiatt halt meg. A Négylábú Róza három özvegye minden bizonnyal bosszút állt volna rajtam, ha a dolog kiderül, így inkább hallgattam róla, akár a bölcs öregek.

Amikor a betegség elszabadult, és a járvány kitört – ez nem sokkal a Nichitánál tett látogatásom után történt –, a Comandante kijárási tilalmat rendelt el. Addig sem gyakran mozdultam ki a Hattyúvárból, de most, hogy nem volt szabad elhagynom otthonomat, valahogy szűkebbek lettek a falak. Egy ideig tétlen tébláboltam, megpróbáltam mindenféle regényekkel, a képzelet meddő burjánzásaival lefoglalni magam, de hasztalan: nem tudtam odafigyelni a csacska beszédre. Egy idő után félretettem hát a könyveket, és megrendelések hiányában – afféle unaloműzésként – a sötétségről készült vázlataimon dolgoztam újra reggeltől estig, az sem zavart, hogy akkor már tudtam: semmi sem lesz az egészből. A fekete vásznak egyre csak gyűltek a nappaliban, időnként hátravitettem őket Theodorral a raktárba, majd hirtelen ötlettől vezérelve újra előcitáltattam őket vele, pár új ecsetvonást felvittem rájuk, majd kedvem szegetten otthagytam őket ismét. Hogy mi járhatott a fejemben, nem tudom, de közben észre sem vettem, mennyire kérlelhetetlenül ránk nehezedett a tél.

A leghidegebb tél volt, amióta csak az eszemet tudom. Kint komor fagy, bent sötét vásznak, miközben a menázsink napról napra egyre csak apadt. Az utolsó adag lencsét néhány maradék kolbászvéggel két héttel szilveszter előtt megettük, így a remény is elillant, hogy az új esztendő majd bőséget hoz. A kis Négylábú Róza attól kezdve jóval nagyobb adag mókuspörkölteket készített, mi pedig hosszasan rágva-merengve, nagyokat nyelve igyekeztünk jó képet vágni a menühöz. Egyedül az Ismeretlen Katona nem panaszkodott – de hát ő beszélni sem igen tudott, szegény.

Kelta Senecának azon a télen nem volt maradása a házban. Biztosan megérezte, és a maga módján meg is értette szorult helyzetünket, ettől lett olyan ideges. Hajnalban már eltűnt otthonról, és csak késő este ért haza csapzottan, félig átfagyva. Már-már attól tartottam, hogy a Comandante zsoldosai lelövik a kijárási tilalom miatt, otthon tartani azonban sehogyan sem tudtam.

Keresett valamit, úgy lehet.

A rossz nyelvek persze azt rebesgették, hogy a karmutlázat a Comandante méregkeverői szabadították ránk, megint mások úgy tudták, hogy még felsőbb körökből jött az utasítás: betegítsék meg, és szigeteljék el egymástól az embereket.

Én az efféle elméletekkel nem igazán foglalkoztam, megvolt nekem a magam baja így is.

A nagy hideg miatt 19 leányomat kénytelen voltam a csűrből beköltöztetni a Hattyúvárba, amely azonban hangzatos neve ellenére csak egy átlagos kis falusi ház volt. Esténként, amikor az ágyakra, vánkosokra, kanapékra, rögtönzött fekhelyekre mind leheveredtünk, úgy festett az egész, mint egy munkásszállás. A lányok ellátása miatt legalább nem kellett fájjon a fejem: szomszédom, Ulma Rakulsa továbbra is napi rendszerességgel biztosította nekik a bivalytejet – vele szemben szerencsére nem váltam teljesen fizetésképtelenné.

Egy roppant hideg éjszakán, amikor három vastag paplan alatt is azt álmodtam, hogy fázom, Theodor ébresztett fel azzal, hogy Kelta Senecával valami nincs rendben. Elmesélte, hogy az éjszaka közepén rontott be a házba, és azóta nem lehet bírni vele, nyüszít, toporzékol, csahol, felveri az egész házat. Tudtam, kutyuskám mutatni akar valamit, így – bár azt is tudtam, hogy ezzel az életét teszem kockára – megkértem Theodort, nézze meg, mi az a valami. Theodor engedelmesen felöltözködött, gyakorlatilag szinte az összes ruháját és kabátját magára öltötte, nehogy megfagyjon a kegyetlen éjszakában, majd Kelta Seneca nyomában útnak eredt.

Aznap éjjel – bár nem szoktam – imádkoztam értük.

A kis Négylábú Róza, úgy tűnik, megértette a dolgot, és hamarosan letérdelt mellém, imára kulcsolta apró kezeit, és maga is mormolni kezdett valamit valakinek, hátha épp abban a pillanatban reánk figyel az a valaki, és így nem leszünk annyira kérlelhetetlenül egyedül a bajban. Kisvártatva a lányaim is egyenként követték a kis Négylábú Róza példáját, legvégül pedig az Ismeretlen Katona térdelt mellénk ormótlan tagjaival, összeillesztette bal lapátkezét a jóval kisebb és kecsesebb jobb tenyerével, Igor szája pedig váratlanul rákezdett a Miatyánkra – oroszul. Úgy festhettünk kívülről, mint valami különös szekta.

Nem tudom mennyi idő telt el, mire Theodor és Kelta Seneca visszatértek, de hosszú éveknek, évtizedeknek tűnt. Az a Valaki meghallgathatta a szektánkat, mert Theodor egy hatalmas, csonttá fagyott szarvast vonszolt haza maga után egy rögtönzött szánon. A Puszpángerdőben bukkant rá Kelta Seneca útmutatását követve. Szegény állatnak – akárcsak a kosnak Ábrahám és Izsák történetében – beakadt az agancsa az elvadult bukszusok ágaiba, sehogyan sem tudott kiszabadulni, a nagy hidegben pedig megfagyott.

Másnap feldolgoztuk a hatalmas jószágot, este pedig szép nagy lakomát rendeztünk – Kelta Seneca kapta a legfinomabb falatokat. December 24-e volt, aznap született meg a megváltó. Én pedig boldog voltam, mert tudtam, hogy kutyuskámnak hála, tavaszig nincs gondunk az élelemre.