A Vásárhely-laboratórium – újratöltve

Köztudott, hogy Marosvásárhely konfliktus-potenciállal rendelkező „frontváros”, ahol két párhuzamos helyi társadalom épült, és ezek relatív azonos demográfiai súlya – na meg a város közelmúltja – erős etnikai keretek közé szorította a helyi politikai életet, a választási versenyt. A felismerés, hogy ebből ki kell törni – legalábbis a politikai sikeresség érdekében – viszonylag hamar beláthatóvá vált: elkezdődtek a kísérletezgetések a polgármester-választások során. Közvetlenül a 2012-es választások előtt a vásárhelyi magyar gondolkodásban két alternatíva körvonalazódott. Az egyik szerint az RMDSZ-nek újra kell teremtenie az „aranykorra” (a kilencvenes évek első felére) jellemző – mondanánk: frenetikus – támogatottságát, amihez új arcok kellenek, olyan személyek, akik hidat is képezhetnek az RMDSZ és a Vásárhelyen ekkor már erősnek tűnő EMNT és MPP felé. Vass Levente tűnt ekkor a egyik ilyen integratív személyiségnek. A másik alternatíva szerint olyan független jelöltre volna szükség, akit a város mindkét közössége elfogad, vagyis aki le tudná bontani a választói preferenciáikat zárolva tartó „etnikai barikádokat” egy közös várospolgári jövő érdekében. Ezt a lehetőséget akkor Smaranda Enache személyisége ígérte. Végül az RMDSZ kerülte meg az alternatívák közötti választást: Frunda Györgyöt jelölte, aki országos ismertségét próbálta meg helyi politikai győzelemmé konvertálni. Az eredményt ismerjük: győzött ismét Dorin Florea (kevéssel 50% felett), őt követte Frunda (37%), Smaranda Enache pedig mindössze 2,6%-ot kapott. 2016-ban világos volt, hogy – egyrészt – szükséges „egyesíteni” valamiképpen a pártok feletti etnikai szavazótáborokat, másrészt el kell érni, hogy a jelöltek a „másik” szavazótáborból is kapjanak szavazatokat. Ez „függetlenek” versenye – ekkor került szembe egymással az immár függetlenként induló Dorin Florea az ugyancsak függetlenként induló Soós Zoltánnal. Az ismert eredmény: Florea néhány (kb. 3) százalékkal győzött Soóssal szemben. Ugyanakkor új elképzelés jelent meg a vásárhelyi magyarok és románok közös – a várospolgárság definiálására összpontosító – megszólításában. Dan Mașca helyi pártja, a Szabad Emberek Pártja (POL) ugyanis már nem egy személyiség ismertségén és „integratív kisugárzásával” próbálta ezt elérni, hanem egy részletes helyi programon keresztül. Ez volt tehát Soós Zoltán győzelmének előzménytörténete. A „függetlenség” – tetézve egy jól felépített várospolgári programmal – meghozta az eredményét az immár Florea nélküli mezőnyben. Ami az elkövetkezendőkben az alapkérdés: mit tud tenni Soós ezzel a győzelemmel? Túlfeszíteni azt a kampányretorikát miszerint nem románok és magyarok, hanem marosvásárhelyiek vannak – a napi közpolitikai taposómalomban nem lehetséges. A városvezető minden lépése arra a mérlegre is kerül, hogy ezt most már a magyarokért-e, avagy románokért teszi. Ebben egyáltalán nem számít az, hogy az ügyek egy jó része (például az úthálózaté, a terelőúté stb.) közös, mert emellett tenni kell az „etnikai súllyal” felhalmozódott problémák (Rákóczi Líceum, kétnyelvű feliratok) tömkelegében is, és ez utóbbiak adnak szemüveget a közös ügyek értékeléséhez. Mindazonáltal épp most, ebben az új egyensúlyteremtésben fordítható át előnybe Marosvásárhely „frontváros”-jellege, az etnikai ütközőzóna látszólag visszahúzó adottsága. Mert amennyiben sikeres lesz Marosvásárhely fejlesztése, lemaradásának a felszámolása és térségi növekedési pólus-szerepének a megerősödése, úgy válik legitimmé az az együttélési modell, amelyet – e fejlődéssel összekapcsolva – Soós Zoltán kialakíthat. Az RMDSZ-nek van egy „nagyváros problémája”, az, hogy – amiként Székely István egy interjúban kifejtette – nem sikerült összehangolnia az „etnikai elvet” a modernizációs törekvésekkel. Ez a lehetőség most Soós Zoltánnak megadatik. És ehhez épp Marosvásárhely közelmúltja ad egy „láthatósági mellényt” a nagypolitika számára is, hiszen az ott történtek miatt valamiképpen kötelezőbbé válhat – talán – az odafigyelés az országos politika irányából.