A román-magyar etnikai kártyát '56-ban is kijátszották Kolozsváron

Ma már sok legenda kering arról, mi történt 1956-ban halottak napján Kolozsváron, a Házsongárdi temetőben, felnagyítva a pesti srácokkal szolidaritásból gyertyákat gyújtó pár tucat diák szerepét. Az viszont mindenki számára nyilvánvalóvá válhatott, aki részt vett a Kolozsvár Társaság székhelyén szervezett csütörtök délutáni beszélgetésen, hogy az akkori történéseknek a történelemkönyvekben van a helye.

A Szekuritáte fogdáit és a peripravai munkatábort is megjárt Dávid Gyula irodalomtörténész, szerkesztő elevenítette fel emlékeit – nemcsak a Házsongárdi tüntetésről, hanem az akkor még önállón működő Bolyai Egyetem nagy hírű magyar szakának mindennapjairól is. A Kántor Lajos irodalomtörténész által moderált beszélgetés alkalmat teremtett arra is, hogy az egykori évfolyam- és iskolatársak társaságában megemlékezzenek a Marianum mindazon tanárairól és hallgatóiról, akik időközben távoztak az élők sorából.

Dávid Gyula 1951-ben fejezte be tanulmányait, majd 1956-ban tanársegédként tért vissza a Bolyai Egyetemre. Kántor Lajos szerint a magyar szak akkoriban inkább egy kisdedóvó volt, mint egyetem.  Ezt Dávid Gyula is megerősítette, hiszen valóban felügyelet alatt álltak. Volt olyan óraadó tanár, aki román létére tanított a magyar szakon.

Feszült légkörben teltek a mindennapok,

a régi tanárok sorra mentek el, és egy fiatal tanárnemzedék került katedrához.

A kolozsvári magyar egyetemista körökben uralkodó közhangulat még a forradalom kitörése előtt is feszült volt, jól jelzi ezt az akkor már Kossuth-díjas Tamási Áron október 16-i látogatásának és teltházas előadásának lelkesült hangulata is.

Október 24-én a tanársegédi szobába beköltöző egyik oktató rádióján hallgatták a budapesti forradalomról szóló külföldi tudósításokat, többek között ez is tárgyát képezte a Szekuritáté későbbi kihallgatásainak, akárcsak a házsongárdi tüntetés. Utóbbi kapcsán Dávid Gyula elmondta: tanárként rendszeresen szervezett irodalomtörténeti sétákat a városban és a Házsongárdban is, ahol jeles személyiségek sírjait gondozták.

Sokan máig nem hiszik el neki, hogy a november elsején zajlott egyik ilyen séta és gyertyagyújtás nem tudatos szimpátiatüntetés volt, hanem a közhangulat által vált azzá, benne volt a szikra a levegőben. Sok a legenda ezzel kapcsolatosan, valahol például azt olvasta, hogy a Hősök temetőjében több ezer diákkal együtt énekelte a magyar himnuszt, holott ilyesmi nem történt. A másodévesekkel mentek ki a temetőbe, ahol ismeretlenek csatlakoztak hozzájuk. Bartis Ferenc saját versét szavalta el, majd elhangzott egy Reményik-vers is.  Az már csak Dávid Gyula személyes dossziéjából derült ki, hogy nyolc titkosszolgálati jelentés is készült minderről, melyek dokumentálják az eseményeket, úgy, ahogy ezek megtörténtek. 

A Budapesten kitört forradalommal való szimpátiatüntetés ötletét egyébként a Babeș Egyetem hallgatói vetették fel,

ők buzdítottak arra, hogy a bolyaisok álljanak a kezdeményezés élére. Dávid Gyuláék ezt hallván az egyetemi bentlakásokhoz rohantak, nehogy bárki is bedőljön a csapdának. A román egyetem egyik tanszemélyzeti ülésén hangzott el először, majd gyorsan elterjedt a hír, hogy a magyar szabadságharc célja Erdély visszafoglalása, ezért nem szolidarizálhatnak vele a románok. Az etnikai konfliktus megelőzésére lefordították románra a forradalom 16 pontját. Dávid Gyula elmondása szerint el akarták kerülni, hogy olyasmi történjen, ami lövésekre adhat okot.

Valamilyen formában minden magyar egyetemista ki akarta fejezni szolidaritását a magyarországi történésekkel: ki fekete szalagot viselt, ki gyertyát gyújtott. November 4-e után viszont leállt minden, a gépezet pedig sorra bedarálta a különböző szereplőket. Sokakat kirúgtak az egyetemről, megkezdődtek a kihallgatások és bírói tárgyalások, majd a bebörtönzések. Mindez egy olyan megfélemlítési akciónak volt a része, mely a Bolyai Tudományegyetem felszámolását készítette elő. De az már egy másik történet.