Számtalanszor leírtuk, kampány lévén most újra megtesszük: az erdélyi magyar politikai erők közötti választóvonal az autonómiához való viszonyulás mentén húzható meg, annak mentén oszthatók radikálisokra és mérsékeltekre, az elvi és kijárásos politizálás híveire, autonomistákra és kollaboránsokra.

Ő közvetített a posztkommunista utódpárt és az RMDSZ között is. Igen kíváncsiak lennénk, milyen kapcsolatai voltak a „szövetség” vezető politikusaival, a Neptun-paktumon túl milyen természetű ügyleteket bonyolított és kinek, kiknek a hasznára?

A jelek szerint meghatározó RMDSZ-körökben is mintha belátták volna, hogy az erdélyi magyar nemzeti közösség megmaradásának egyetlen biztosítéka az autonómia. Szerintem tudták ezt sokan korábban is, csak tenni nem igen akartak érte.

Tekintve, hogy a háttérben ismét felsejlik a nagy kombinátor, Viorel Hrebenciuc alakja, s hogy a PER ismét csak a neki, illetve megbízóiknak tetsző magyar tárgyalópartnerekkel ülnének egy asztalhoz, nos, mindezekre való tekintettel jó lesz vigyázni!

Az erdélyi magyar politikai erők az autonómiához való viszonyulás mentén oszthatók két részre: kurucokra és labancokra; radikálisokra és mérsékeltekre; az elvi és kijárásos politizálás híveire; autonomistákra és kollaboránsokra.

A jelöltek névsorát átfutva már első látásra is világos, azok három csoportba sorolhatók: az esélyesekre, a tartalékokra és a futottak még kategóriájához tartozókra.

Nem tudom, ki hogyan van vele, de nekem elegem van abból, hogy mások mondják meg, mi a jó nekem.

Bevallom: eddig abban a hitben éltem, úgy gondoltam, hogy a papi, a pedagógusi, az orvosi hivatás képviselői iránt magasabb elvárásaim lehetnek. Most úgy érzem: Péter Tünde lerombolta ezt a hitemet.

Szögezzük le: a nyugat-európai autonómiák a közép-kelet európai térségben, esetünkben a Székelyföldön zajló eseményektől merőben eltérő történelmi-társadalmi körülmények között jöttek létre.

Az eset ékes bizonyítéka annak, hogy Maros megyében, Marosvásárhelyen magyar ember bármilyen vezetői tisztség esetén csak helyettesként jöhet szóba, hogy másodrangú állampolgárként kezelik.

Ha legalább az aláírókat sikerül az urnák elé vinni, akkor biztos a viszonylagos siker, hisz már többen vettek részt a választáson, mint öt évvel korábban, amikor az RMDSZ jelöltjére 384 ezren voksoltak.

Az RMDSZ meg újra – sokadszorra is – lenyeli a békát. Már ha ragaszkodik a kormányzáshoz. Márpedig – elnökének, Kelemen Hunornak az akaratát is semmibe véve – ragaszkodik. „Miazhogy?! Nagyonis!”

A koalíciós partner, ha tesz valamit, azt kizárólag az RMDSZ, s közvetve az erdélyi magyarság ellen teszi.

Elfogadom, hogy a jelölt előtt számos lehetőség nyílik a médiában való szereplésre, de azt erősen kétlem, hogy ezek alkalmasak lennének, mondjuk, az erdélyi magyarság legfőbb jogigényeinek ismertetésére.

Azok pedig – a szövetségi oligarchák! – , akik azt tartják, hogy az RMDSZ-nek mindenáron a kormányban a helye, s ezért mindenféle elvtelen kompromisszumra készek, ne feledjék: a magyar pártra elsősorban a román politikának van szüksége.

Az eset újabb érv amellett, hogy a mindenkori román hatalom magyarellenes megnyilvánulásai menetrendszerűen követik egymást, s ezen semennyit sem változtat az, hogy éppen kormányon van-e, vagy sem a „szövetség”.

Ha netán szóba kerül az autonómia, sokan, akik nem értik, vagy szándékosan félreértik, miről beszélünk

Az ezredforduló óta eltelt években az RMDSZ-t, s közvetve a vásárhelyi magyarságot ért sorozatos kudarcok azt jelzik, hogy jelentősen meggyengült mind a közösség, mind a politikai képviselet érdekérvényesítő ereje.