Vagy nekiállunk tanulni, vagy otthon maradunk az egész történelem idejére

Jelen szöveg a Newsweek oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Éveken keresztül falhoz vágjanak az ezekhez hasonlók, közel álljunk szabadságaink elvesztéséhez, elgázosítsanak a Győzelem (Victoriei) téren, mi pedig otthon maradjunk a szavazás napján, nos, ez valami mást is mutat az egyszerű statisztikán kívül: valami hiba lehet ennek a „vendégszerető”, „trákok közül a legbátrabb és legigazságosabb”, „költőnek született” bla-bla-bla nép DNS-ében?

A románok kevesebb, mint fele úgy véli, hogy a szabadságjogok feleslegesek? Meg azt, hogy a tavalyi augusztus 10-e egyfajta „segget csinálunk a szánkból” volt, a behódolás ismert ferde logikája szerint?

Még csodálkozunk, hogy egyesek, sokan,

még mindig Ceauşescu után sóvárognak, aki „lakást és munkát adott az embereknek”?

Itt már nem a PSD-ről és Dănciláról van szó, hanem a mi törekvéseinkről: a saját munkánkból akarunk érvényesülni vagy az állam adjon nekünk? Képzett, saját karrierrel rendelkező vezetőket akarunk vagy analfabétákat, akik még egy lapról olvasva is csak makogni tudnak?

Cseréljük ki egy picit a karaktereket: mit várunk el a gyermekeinktől? Melyik politikusra hasonlítsanak? Tiszteljék őket vagy a börtönöket töltsék meg? Álljanak meg a saját lábukon vagy valamilyen fejes táskáját cipeljék?

El kellene gondolkodnunk az elnökválasztáson. Nem az eredményeken, sem a pártok voksolás utáni elemzésein. Csak kicsit tükörbe kellene néznünk.

Vajon miért a diaszpóra nem szavazza meg soha a Román Kommunista Párt utódait, mely olyan demokratikus rendszerekben él, amilyenekről mi még csak nem is álmodhatunk?

Honnan ennyi energia több száz kilométert megtenni, az egyetlen szabadnapodon, hogy ráüssenek egy pecsétet egy papírlapra? És nálunk miért nem számítanak mindezek?

Egy úr azt mondta nekem: itt, Nyugaton, nem nagyon van olyan szomszéd, akitől kölcsönkérhetnék egy hagymát vagy egy csupor cukrot, egyik párt sem keres fel olajjal és cukorral, muszáj a munkámból boldogulni.

Nehezebbnek tűnik, mint Romániában,

de a gyermek igazi iskolába jár, nem röpdolgozat-versenyre, a kórházakban senki sem kéri a borítékot és az élet nyugodtabb. A szombatok nem olyanok, mint a románoknál, miccses-sörösek; legtöbbször akkor is dolgozni kell; a vasárnap a családi ebéd és a séták ideje. Ez a pihenés, nem a tévé előtti terpeszkedés.

Azt mondja Funeriu, a legmagányosabb és legtöbbet szidott oktatási miniszter – miért szidják?; nos, hogy kamerázhatják be az érettségiket? és a gyermekkel mi lesz? menjen csak vissza a Nyugatjába, mert tönkre teszi a csemetémet, eszem a szívét a kis hamisnak! –, szóval azt mondja: „Ha ahelyett, hogy úgy néztetek volna rám, mint valami arrogáns csodabogárra, amikor a gyermekeitek oktatását korszerűsítettem, Bocra pedig Băsescu szolgájaként (ami sohasem volt), támogattátok volna a Romániában az utóbbi 30 évben végrehajtott egyetlen jelentős korszerűsítést, akkor Veorica ma 15 százalékot kapott volna.

De, na, mit tegyek, ha értelmi képességetek zéró és úgy néztek a messianisztikus-motivációs fűrészporgyártókra, mint pápuák a repülőkre. Így aztán el kellene szégyellnétek magatokat, hogy azt a néhány szerencsétlent gyalázzátok, akik Veorica kezét csókolgatják, mert megemelte a nyugdíjukat. A pénzetekből.”

Hogy állunk?

Szégyenkezem a fiam miatt, aki azt kérdezi tőlem, hogy 16 évesen miért nincs szavazati joga, miközben munkavállalási van; ezt a nyarat átdolgozta, munkakönyvvel és ami még szükséges volt, hogy megnézze, milyen a valódi élet.

Vagyis dolgozni dolgozhat, a törvény előtt felelősséggel tartozik, ha isten őrizz, úgy adódik, a rendszer teljesen érettnek tekinti, de nem adja meg neki a jogot, hogy eldöntse, mi és hogyan legyen az országában. Ugyanez a helyzet a lányommal: apa, hetedikes lettem és miért nem jutott soha tankönyv a padomra?

Ugyanez a helyzet volt szomszédom lányaival is: öten vannak, mind mérnökök, három kontinensen szétszóródva. A gyermekeim is mennének, minek maradnának? Szomszédom gyermekei visszatérnének, de mire? Már saját gyermekeik vannak, szerelmesek ebbe az országba, de ezt az országot ez nem érdekli.

És miért? Mert akár szeretjük elismerni, akár nem, ez a nép sohasem állt neki a tanulásnak. Állandóan ünnepelt valamit, hol a történelmi szerencsét, hol azt, hogy miközben Nyugaton katedrálisokat építettek, mi nem tudom kinek álltuk útját – és ebből fakadóan totálisan nem ért vezetői felméréséhez.

Tudom, ha ezt nyíltan a szemükbe mondom, alaposan leszidnak,

te áruló, te magadat áruba bocsátó, te nem-géta-dák.

Vagyis mi, az összes nemzeti ünnepben szakemberek, identitási inkontinenciákban doktorok, idegenzabálók, vagyis mi? – nos, nekünk Szamolxisz tanított mindent, nincs szükségünk könyvekre. Mi vagyunk a vidám & nagyszájú nép, az Isten első unokatestvérei és az Úr Anyja zöldségeskertje! Miiii?

A XXI. század szomorúsága vagyunk – és nem az a baj, hogy szegényebbek vagyunk vagy ócskák a kerítéseink. De: a tévé élő közvetítésében a halállal szembenézve elindulni az új történelemben, elérni, hogy az egész világ nekünk szorítson és fulladozva sirasson, szinte lebegve álmodozni a szabadságról és mára holmi csirkefogók kényelmes cinkosává válni, nos, ez a távolság ki fog szorítani a történelemből.

Ez túl sok, ez egyszerűen fulladozás, vergődés, szánalom – ez a zsibvásáron egy zacskó cukorra és egy üveg olajra cserélt álom bosszúja.